Egyetlen Öröm Az Életemben (Hoodie X Reader)

2. Rész

A lábam alatt ropognak az őszi falevelek ahogy egyre bentebb lépkedek ebbe a sötétségbe öltöztetett erdőbe. Akkora csönd van itt, hogy hallom a saját lélegzetem hangját ami csak egyre jobban zavar. A bokrok között néhol mocorgást hallok mintha lenne ott valami és figyelné minden egyes mozdulatomat.
Néha néha hátra fordulok, hogy megbizonyosodjak abban, hogy nem követ-e senki. Nem tudom mit keresek itt és, hogy, hogy kerültem ide, de valami azt súgja, hogy ez most nem fontos és egyetlen egy feladatom van.

Addig menni amíg meg nem halok.

Néha néha oldalra nézek hátha megpillantok valamit vagy valakit, de semmi. Mégis úgy érzem, hogy követ valaki aki nem jó szándékkal van itt. Érzem, hogy tekintete lyukat éget a testembe és úgy fúrja be magát a hátamba, mint egy kés az áldozatába.

Kezd felemészteni a stressz és a gondolat, hogy talán itt fogok meghalni és itt fog a testem szétbomlani és szervestápanyagot adni a földnek.

A lábamat már rongyosra jártam és a fájdalom is úgy nyílal belé másodpercenként, hogy lassan ott tartok levágom mind a két alsó végtagom. De nem adhatom fel és muszáj tovább mennem hiszen ez a feladatom. Túlélni.

Hirtelen megcsapta az orromat egy különös szag ami felkeltette az érdeklődésemet és a szag irányába kezdtem el haladni.

Füst........Itt ég valami.
Egyre erőteljesebben éreztem a füst szagat ami azt jelentette, hogy nem vagyok már messze attól amit éppen a tűz lángjai emésztenek fel ebben a pillanatban.

De mikor szemeim megpillantották, hogy az a ház ég amiben én 17 éve laktam kicsit szíven ütött, de mikor apámat megpillantottam, hogy szarrá ég és könyörög az életéért az istennek és próbál közben elmenekülni az ablakon keresztül, de nem tud jó érzést öntött el bennem.
Éreztem, hogy az istenek meghallgatták az imáimat és végre igazságott szolgáltattak a karmával.

Még egy ideig néztem a szenvedését és szórakoztam rajta, de aztán hirtelen füst mérgezésben elájultam.

~felébredek az álmomból~

Egy hirtelen mozdulattal felültem az ágyamban, mint akinek rémálma lett volna és elkezdtem kapkodni az életet jelentő levegőért úgy, mint akit majdnem megfolytottak.

-csak álmodtam...-suttogtam magam elé.

A telefonomért nyúltam, hogy megnézhessem hány óra lehet, de mikor a kezembe vettem egy hangos zaj jött a földszintről.
Hirtelen összerezzentem a hangtól és kirázott a hideg, elhatároztam megnézem mi a hang forrása.
De a lábaim nem mozdultak.
Kíváncsi voltam mi adja ki a hangot, vagy pontosabban ki...

De a lábaim az ágyba gyökereztek és nem mertem le menni. Végig futott az agyamon a gondolat, hogy, ha nem mozdulok meg akkor meghalok, de, ha megmozdulok akkor is meghalok tehát nincs mit vesztenem. Mégis a gondolat, hogy egy elmebeteg itt lehet a házunkban és csak a vér csillapíthatja szomját cseppet sem megnyugtató.