(Villain Deku x Kacchan) - Ez Mindig A Te Hibád Volt

Első rész

FRISS HÍREK! A MINAPI TÁMADÁS ALATT HOSUBAN NYOLC EMBER TŰNT EL, TIZENKETTŐ MEGSEBESÜLT ÉS ÖTÖT HALOTTNAK NYÍLVÁNÍTOTTAK! HALOTTAK NYÍLVÁNÍTOTTÁK HIMIRA SHOJÁT, INKO MIDORIYÁT...

Deku szemszöge:
Üres tekintettel néztem a TV-re. Azt hittem, szomorúnak kéne lennem, vagy legalább zaklatottnak. Düh. De azt is elfelejtettem, hogy. A nevei különböző érzelmeknek, amiket éreznem kellett vona, minde eszembe jutottak, de minden amit érezni tudtam, csak a testemen végigterjedő zsibbadás volt testemen, a gondolataimon és a szívemen. 

A többi nevet végigsorolták, de csak vakon eltűnt a szemem elől; semmit nem jelentettek. Az anyám... meghalt. Elment. Még akkor is, amikor úgy tűnt, csalódott bennem, amikor kicsi voltam, és elsőnek tudta meg, hogy képesség nélküli vagyok, és az is leszek örökké, nem hiszem, hogy valaha is megtette. 

De ez már nem számít többet, mert elment. És ő volt az egyetlen, aki maradt. 

-

Másnap iskolába mentem. Soha nem akarta volna, hogy feladjam az egész életem az elvesztése miatt. 

Szóval elmentem is ignoráltam a tekinteteket, amiket kaptam más gyereketől, akik nézték a híreket. Nagy részük nem, gondolom, nem terjedt annyira gyorsan az iskolában, nem nagyon tudtak még róla. 

Az osztály végében ültem, mint mindig és tétlenül néztem a tanárt, aki folyamatosan fecsegett, mint mindig. A túl normális volt és monoton, mintha semmi ne változott volna. És a valóságban, nem is igazán. Ő csak egy újabb ember volt, aki elment és száz éven belül, senki nem fog emlékezni a nevére sem, még kevésbé fogja érdekelni őket, hogy meghalt. 

Leültem ebédelni egyedül, de ez normális volt. Csak ez alaklommal, nem teljesen voltam egyedül. 

- Hé, kockafej! - Hallottam meg az ismerős hangot kiabálni. Persze, hogy nem fog megállni, még most sem. Nem mintha beszéltem volna erről valakinek, talán csak nem tudta.

- Szia, Kacchan - Válaszoltam gyengén. A félős reszketésem eltűnt, helyére érdektelenség költözött. Nem érdekelt többé. Engedtem hogy sértegessen.

- Tudod, hogy egy értéktelen darab szemét vagy, hagyd abba, hogy próbálod eltakarni a félelmedet. - Gúnyolódott Kacchan. Az emberek minket néztek. Hagytam, had nézzenek, nem érdekelt többé. 

- Nem félek, Kacchan. - sóhajtottam fel. - Csak nem érdekel többé. Mondj, amit akarsz.

- Oh, majd teszek róla, hogy félj. - mondta gúnyos mosollyal az arcán, amit lassan felváltott egy szadista vigyor. Kicsi robbanások pattantak ki az ujjai közül, ahogy közelebb vitte hozzám. a szemei találkoztak az enyémmel, de nem törtem meg a szemkontaktust. Nem mintha érdekelt volna, de talán ha látja a tekintetemben az élettelenséget, most az egyszer békén hagy. 

Nem úgy tűnt, mintha észrevette volna a különbséget. 

Mielőtt bármit tehetett volna, egy tanár odajött és szólt, majdnem idegesen. - Megállni, megállni! Nem akarom többé látni, ahogy Midoriyát zaklatod. Hányszor mondtam már!-

Ő csak hmph-ögött egyet válaszként, én meg vállat vontam és visszetértem az ebédemhez némán. Néhány ember még mindig engem nézett, egy-kettő arcára rá volt írva az aggoadlom. Egyikük sem volt olyan hülye, hogy kiálljon értem, még akkor sem, ha nem Kacchannak volt igaza. 

-

A tanítási napnak vége volt. Nem tudom elhinni, hogy csak egy naptelt el a halála óta.

Úgy érztem, mintha évezrdek teltek volna el. 

Autómatikusan elindultam hazafelé, de félúton rájöttem, hogy nem tudom rávenni magamat. Nem tudok visszamenni, egyszerűen csak nem volt "otthon" többé. 

Megálltam egy hídon és körbenéztem. Egy csodálatos nap lett volna, ha nem lett volna bennem a tudat, hogy az anyám meghalt egy nappal ezelőtt. A nap ragyogott, virágszirmok sodródtak a szélben egy fától a jobb oldalamon. Vajon mi történt azután, hogy az anyám meghalt? A mennyben van? Vagy egysezrűen csak mindennek vége lett?

Hirtelen, lenézni egy üres utcára, onnan, ahol én álltam, nem bántam volna egyik végkimenetelt sem. 

Kacchan mindig mondta nekem, hogy öljem meg magam, és most volt rá egy okom is. Talán újra láthatom Anyát. Ha nem, leglább nem kell majd nélküle élnem. 

Tulajdonképpen, nem is volt igazán okom maradni. Ő mindig támogatott engem, a szupereő hiányom ellenére is. Mindig gondoskodott rólam, szeretett engem. Senki más nem tette ezt, soha. 

És most senkim sincsen, aki miatt élnem kellene.

Letekintettem, és a halál ötlete nagyon jó végkifejletnek tűnt hirtelen. 

Felgyenesedtem, hogy megérintsem az arcomat, mé utoljára, és rájöttem, hogy csorognak a könnyeim. Nem is tudom, mikor engedtem őket folyni. 

Levettem a cipőimet. Nem voltam benne biztos, miért, de jó cipők voltak, és egy részem nem akarta, hogy tönkre menjenek az eséstől. Talán egy hajléktalan ember megtalálja őket és megtartja. És csak teszek ennek a feltételes pasasnak egy szívességet.

Azután engedtem, hogy zuhanjak. Engedtem, hogy mindent elfelejtsek, ami magállíthatott volna, mert most már túl késő volt. Becsuktam a szememet; szerettem volna, hogy legalább békésen nézzek ki, amikor a testem ütközik a betonnal, és milliő darabra törik. Szerettem volna úgy kinézni, mint aki csak elaludt. 

De soha nem értem földet. Ehelyett beleestem valami...pépesbe?

Hallottam egy mély, érdes hangot. - Mi a franc? Ki... oh, ez tökéletes! A kölyök, aki már a harcolni akarását ellenem. Ez csodálatos, neked hála elmenekülhetek. 

Érzetem, ahogy az iszap elfed engem, fojtogat. Nem érdekelt, úgy meg  akartam halni. Szóval mi van, ha egy kicsit jobban fáj?

Könnyek hullottak le az arcomról a fájdalom miatt, de nem számított. Hamarosan úgyis vége lesz, és nem fog olyan sok időbe telni, ha nem kapálóuok, szóval nem tettem.

Lassan minden elsötétült, é