(Villain Deku x Kacchan) - Ez Mindig A Te Hibád Volt

Második rész

És a végén mégsem.

Az iszap, ami olyan hamar ellepett, kedvesen felajánlva, hogy vége legyen az egésznek, eltűnt.

Leestem a földre, a kezeimre és térdeimre, köhögve, mintha ki akartam volna köpni a tüdőmet. Felnéztem és egy magas, izmos alakot láttam, szőke hajjal, kék szemmel, az félelmet nem ismerő mosollyal.

All Miht? Ő most tulajdonképpen megmentett engem?

Egy kis részem, megtisztelve érezte magát, és halahogy boldog, hogy ezen a pontján az életemnek, az egy és elképesztő All Might mentett meg, aki évekig bálványoztam.

A másik részem csalódott volt. Olyan közel voltam.

- Minden rendben, kölyök? - A hangaj pár lépéssel messzebről zengett. Végre abba hagytam a nyelőcsövem felköhögését (oké, tudom, furán hangzik, de tényleg ezt írta a történetben), és reszketve talpra álltam. 

- Nem igazán tudom, hogy kéne erre válaszolnom. - Feleltem. Igaz volt. Valóban nem volt sérülésem. De ugyanakkor, nagyon messze voltam a "jól"-tól.

Úgy tűnt, hogy úgy fogta fel, mintha nem tudnám, hogyan kéne reagálnom arra,h ogy találkoztam vele, és hangosan felnevetett. Rájöttem, hogy talán gyakran megkapja ezt más emberektől. 

- Nos, szépen kitartottál, kölyök. Örülök, hogy időben ideértem, máskülönben megöltek volna. - A nevetése a dobhártáymban lüktetett. nagyon el akartam mondani neki, hogy pont ez lett volna az, amit akartam, de eszembe jutva, hogy ő a béke jelképe, dobtam az ötletet, mivel nem úgy reagált volna, ahogy szerettem volna. 

- Most már mennem kell, kölyök, - mondta végre, összegyűjtve az iszapot egy műanyag üvegbe. - Köszi, hogy megtaláltad ezt az iszap gonoszt! Meglepődnél, ha tudnád milyen nehéz átjutni a szennyvíz csatornákon ezen a helyen. 

A régi énem megpróbálta volna megállítani, és feltenni neki egy csomó kérdést, ami csak az eszembe jutott volna. Talán még azt is megkérdeztem volna, hogy lehetnék-e hős a véleménye szerint. 

De már tudtam a választ, nem kellett hallanom hangosan kimondva tőle. Előbb hallgatnom kellett volna Kacchanra, és feladni ezt az idióta álmot. 

Mielőtt újra gondolhattam volna a döntésemet, hoy nem kérdezek tőle semmit, ő már elment. Felsóhajtottam. 

Úgy döntöttem, hogy visszamegyek a hídra, és felveszem a cipőimet. Talán akkor el tudok menni egy csendesebb helyre, ahol kevesebb lesz az elbukás esélye. Nem kéne nehéznek lennie a meghalásnak. Nem hinném, hogy annak a gonosznak nehéz lett volna megölnie az anyámat. 

Felmentem megint a hídra, és éppen felvettem a második cipőmet, amikor éreztem, hogy alattam a föld eltűnik. 

Egy másodpercre lenéztem, és láttam magam alatt egy lila, kavargó ködöt, mielőtt átestem volna rajta.

Egy puffanással értem földet. De ez nem az a talaj volt, ahol az előbb voltam.Volt ott egy rejtélyes figura  egy öltönyben, a bárpult mögött, és egy magas szjvős férfi, aki a húszas éveiben járhatott. Egy fekete kapucnis pulcsit viselt, és felmosóronyg-szerű szürkés-kékes haja volt, vibráló bűnöző szemekkel, és repedt, heges ajkakkal.

Felnéztem mindkettejükre. - Kik vagytok? - kérdeztem óvatosan.

- Az én nevem Kurogir. Ő is Shigaraki - Mondta a rejtélyes alak. Nem igazán tudtam megmondani, hogyan beszélt, mivel nem is igazán volt szája. Tényleg. Csak két sárga ragyogó szeme. 

- És szeretnénk téged mehívni a Gonosztevők Szövetségébe - Tette hozzá a másik, sokkal inkább emberszerű személy. 

- A Gonosztevők Szövetségébe? - Kérdeztem. Őrültésgnek tartottam, hogy nem utasítottam el azonnal. Igazából, már amúgy is a mélyben voltam, nem? 

- Igen. Mi nem vagyunk most egy igazán jelentős csoport. Inkább csak gengszterek. De te egy másik szintre viszel minket.  - Mondta Shigaraki - Már egy ideje figyelünk téged. Rengeteg képesség nélküli gyereket megfigyeltünk, mivel nekünk megvan a képességünk, hogy azt adjuk nekik, amit mindig is akartak. Tudunk nekik szupererőt adni.

Rámnézett, reakcióra várva, de csak tovább figyeltem őt, várva, hogy folytassa. Szekptikus voltam azzal kapcsolatban, hogy képesek nekem szupererőt adni, természetesen. 

Mikor rájött, hogy nem fogom megzavarni, úgy döntött, hogy folytatja.

- A legfontosabb feladatunk most az, hogy egyszerűen nőjünk nagyra. Természetesen, vannak terveink a jövővel kapcsolatban. Nagy tervek. Biztosak vagyunk benne, hogy tudsz nekünk segíteni azokkal is, mivel te egy okos gyerek vagy. És a Hosui támadás után, amit nem mi csináltunk mellékesen, rájöttünk, hogy már nincs senki aki aggódna miattad. Milyen más megoldásaid lennének? Csak a halál, vagy mi, velünk legalább... talán képes leszel busszút állni mindenkin, aki lenézett rád, aki nem hitt benned csak azért, mert nincs képességed. Velünk lesznek emberek, akik megértenek téged. Lesz egy hely, ahová tartozol. 

Velünk lesz egy otthond. -

Az utolsó mondat úgy vágott fejbe, mint egy zsák tégla. Tényleg ez az, amire szükségem van? Egy otthon? Egy hely, ahol megértenek és elfogadnak?

Mielőtt elfogadtam volna az ajánlatukat, amit természetesen megteszek ezen a ponton, úgy döntöttem, hogy egy valamit világossá teszek. 

- Nem tudom, hogy terveztek nekem képességet adni, vagy mást. Az egész életemben zaklattak engem, mert nem volt. Mindenki azt mondta, hogy soha nem lehetek hős képesség nélkül. Meg akarom mutatni nekik, milyen erős tudok lenni úgy, ahogy vagyok. Nincs szükségem különleges képességekre. - Mondtam összeszorított fogakkal. - De megtiszteltetés elfogadni a meghívásotokat. Örömmel harcolok veletek, hogy elpusztítsuk az embereket, akik sosem hittek bennem. Mindenki tudni fogja, hogy mindegy, mit kaptam, erős vagyok.