(Villain Deku x Kacchan) - Ez Mindig A Te Hibád Volt

Negyedik rész

Kacchan szemszöge:

Nem tudom elhinni.

Én... Ez az én hibám. És most megfizetem érte az árát.

Nem is igazán tudok mozogni, és még ott van a borzongás is, amin nem tudok segíteni. Az a beteg állat harapdálja a nyakamat és minden amit tehetek, az fészkelődni kényelmetlenségemben és várni rá, hogy abba hagyja.

- Gahh - Deku... - nyögtem megint, amikor annyira erősen megharapott, hogy kiserkent a vérem. Ez már nem az első ilyen harapása, lassan tíz perce jelölgeti az arcomat és vállaimat.

- Jajj, ne már. Azt hittem, hogy mivel szerettél nekem fizikai fájdalmat okozni, biztos értékelnéd ha viszonoznám neked ezt a szívességet. És be kell ismerned... - Harapott meg megint, én meg becsuktam a szememet, kényszerítve magamat, hogy ne nyögjek fel megint. - Ez ezerrel jobb szórakozás, mint amikor csak letepersz a földre. Ezen kívül, ne próbáld leplezni, - suttogott hirtelen a fülem mellett - Tudod, hogy élvezed ezt. Majdnem annyira, amennyire én. - Kuncogott mint egy rohadt szadista, mint amilyen. Ezt azt időt arra használtam ki, hogy lenyaljam az ajkamról a vért.

- Kérlek - Nyögtem. - Kérlek, csak hagyj békén.

- Ó, nem törhetsz meg csak tíz perc alatt - turbékolta Deku, miközben az arcomat a két keze közé fogta. - Az nem lenne buli. - A feje oldalra dőlt, ahogy engem vizslatott. - Amúgy, még sokkal rosszabb is lesz, mint ez, szóval addig kéne élvezned, amíg tudod. 

Rosszabb? Mi lehetne még ennél is rosszabb? - Az ajkai hirtelen megint az enyéimen voltak, a nyelve pedig beerőszakoskodott a számba.

- Nngh - Nyögtem megint. Az egyik felem azt kívánta, bárcsak ki tudnám tépni a nyelőcsövét. A másik felem azt kívánta, bárcsak vissza tudnám forgatni az időt, arra a napra, amikor megtudtam, hogy az anyja meghalt, és csak adni neki egy ölelést. 

Hirtelen eszembe jutott, hogy nézett rám aznap ebédnél. Azt mondta, hogy nem érdekli többé, nem félt. A francba, én tettem ezt vele.

Éreztem, ahogy könnycseppek gördülnek végig az arcomon. Nem tudtam, hogy az oka, hogy elkezdtek előtörni az volt-e, hogy rájöttem, ez elkerülhető lett volna, ha normális általános iskolás emberként próbáltam volna viselkedni, vagy a fizikai fájdalomtól, hogy kifogytam a levegőből, mert egy pszihopata baromi hosszú ideje csókolt engem (Igen, az én helyzetemben ez egy jól indokolt kérdés volt). Nem voltam magamnál. Minden amit tudtam, az az, hogy a sorsom már az ő, és a Gonosztevők Szövetsége maradékának a kezében van.

Időugrás, amikor a Szövetség visszatér a támadásból.

Deku szemszöge:

Kurogiri és Shigaraki egyedül tért vissza a bázisra. Visszahúzódtam Kacchantól, csodálva a rajta végzett munkámat, majd odafordultam a többiekhez.

- Mi történt? - Kérdeztem őket - Úgy két órát voltatok távol. All Might meghalt?

- Nem. A nomu elveszett. - Dörmögte Shigaraki, elhamvasztva az egyik bárszéket. Észrevettem, hogy több helyen is vérzett.

- Golyó ütötte sebek? - Megemeltem egyik szemöldökömet. - Meglőttek?

- Fogd be! Túl fogom élni. - Mögém pillantott és rámutatott Kacchanra a falon. Letéptem az ágyúját, plusz a páncélkesztyűit, a maszkját és azokat az idióta fej-izéket, amiket viselt, hogy még félelmetesebbnek tűnjön.

- Húha. Te tényleg máris gondjaidba vetted őt. - Vigyorgott Shigaraki, közelebb sétálva hozzánk, sántítva a sebeitől.

- Tűnj a közelemből, köcsög. - motyogta erőtlenül Kacchan. A szemei még vörösek voltak a sírástól.

- Hmm... Nem vagyok lenyűgözve. - Válaszolt hanyagul. - Sokkal könnyebben megtörtél, mint hittem. Nos, a büszkeséged valahol még azért megmaradt. - Kezdte vizsgálni Shigaraki közelebbről, felismerve a nyomokat a bőrén. - Te harapdáltad őt? - Fordult meg, hogy rám nézhessen.

- Nem igazán tudtam megtartóztatni magamat. Amúgy, nem fogja beismerni, de biztos vagyok benne, hogy ő is élvezte - Vigyorogtam, felfedve a vérfoltos fogaimat.

- Te... Egy nagyon furcsa kölyök vagy. - Mondta tárgyilagosan. Én felkuncogtam, majd vidáman elsétáltam. 

Bementem a szobámba, ami őszintén, elég egyszerű volt. Nem sok minden volt. Csak az ágyam, egy ruhásszekrény és egy tükör. Levettem a pólómat, amire rászáradt egy vékony réteg vér, és kicseréltem egy tiszta, fekete pólóra. Ezután fogtam egy kapucnis pulcsit, hogy az emberek ne lássák az arcomat, majd kimentem. 

Elhagytam a bárt, majd végigsétáltam egy üres, elhagyatott utcán, diszkréten nyalogatva a fogaimról Kacchan vérét. Talán egy kicsit eltúloztam az első napján. 

Nem, biztos vagyok benne, hogy ez rendben van. Azt terveztem, hogy a jövőben megkínzom, hogy titkokat szedjek ki belőle All Might-ról. Szóval most még szórakozok vele. 

Befordultam egy sarkon, majd megpillantottam két embert, akik felém közeledtek. Az egyiknek égések lepték el a kezét, nyakát és az arcának a felét. A bőrét orvosi öltések tartották a helyén. A haja mindenfele állt, és úgy öltözött, mint egy érzelmileg menthetetlen csavargó. A másik egy alacsony,  két kócos kontyba kötött szőke hajú lány volt. Úgy öltözeött, mint egy iskolás és egy túlméretezett kardigánt viselt az egyenruhája felett. Sétálás helyett ijesztő ugrándozott.

Ők lesznek az új tagok, illik rájuk a leírás, amit Shigaraki adott nekem. Nem gondoltam volna, hogy beléjük futok, de nem kellett volna megdöbbennem. 

- Ti biztosan azért vagytok itt, hogy csatlakozzatok a Szövetséghez. - Mondtam halkan, ahogy elhaladtam mellettük. Mindketten lefagytak és óvatosan végigmértek. Feléjük fordultam. 

- A nevem Deku. Én mutatom meg nektek a bázisunkat. - Mutattam be magamat. - És ti kik vagytok?

- Himiko Toga. - Mondta a szőke, pezsgő hangon. Szóval ő egy, a pszihopaták közül, ezek szerint. Bár nem szólhatok, hiszen én is az vagyok.

- A Dabi megteszi. Ez minden, amit tudnotok kell. - mondta a heges.

- Jól hangzik. Akkor, kövessetek. - Mondtam és visszavezettem őket a bárba. 

- Ilyen hamar visszaértél? - Kérdezte Shigaraki, ahogy besétáltam az ajtón.

- Kint találtam ezt a két újoncot. Már felénk tartottak, szóval ügy döntöttem, hogy leszek a kísérőjük. 

- Csodálatos. Ez remek móka lesz. Mennyi vendég! - Mondta rámosolyogva Kacchan-ra, aki erre megborzongott.

Odamentem hozzá és közel hajtottam a fejét a sajátomhoz. Visszautasította, hogy a szemembe nézzen. 

- Köszönj az új vendégeknek, Kacchan. Sokat hallottam róluk és biztos vagyok benne, hogy találni fogunk egy megoldást hogy... Magunkhoz kössünk. Mindünkkel sok időt fogsz tölteni hamarosan, addig, amíg úgy nem döntesz, hogy odaadod nekünk azt, amit akarunk. - Felkuncogtam a monológom végén. 

A szemei végre találkoztak az enyéimmel, de csak halkan suttogott. 

- Nem.

Szadistán felnevettem:

- Rossz válasz.