Görög Tragédia

3

❝ ― édes istenem, 

Eső édeskés illata csavarta Gwendolyn orrát, amitől erősen küzdött a tüsszentéssel. Ám egyáltalán nem érdekelte, hogy a kellemes, mégis zavaró aroma csiklandozza az orrnyálkahártyáját, és mélyen beszívta a kissé fagyos, friss levegőt, miközben az ég felé fordította az arcát. Szemerkélő hideg cseppek hintettek áttetsző szeplőcskéket az orcájára és az orrnyergére, majd elfolytak, akár az indigó, amit egy-két spártai lányka használt a haja sötétítésére. Bármennyire is állították, a világon nem akadt még egy olyan gyűlöletre méltó, velejéig romlott fúria, mint az etruszk hölgy maga, a szemmel nagyon is jól látható szépségét nem tagadhatta senki sem. De csak a sötét, hullámos, itt-ott gyűrűgöndör tincseket tudták valamelyest magukévá tenni – és még életében megpróbálták elcsábítani vele Lysandert. Az emlék halovány, de csacska mosolyt rajzolt a fiatal nő arcára. Az évek alatt csakis nevetett az ilyesfajta próbálkozásokon – mégis mi mást kellett volna tennie?

Minden egyes nap végén a férfi hozzá tért haza, amennyiben viselte, ő segítette le róla a páncélját, rá mosolygott szeretetteljesen és udvarlása idején az ő nyakába akasztotta bele az agogé során megszerzett farkasfog medált. Bármit is hallott kislánykorában a görög katona feleségek sanyarú sorsáról, hajdani férje mindet megcáfolta. Odaadóbb társat, hűségesebb szerelmet és szenvedélyesebb szeretőt ki se találhatott volna magának.

Hiába volt ott, amikor elvonultak, nem tudott tőle elbúcsúzni. Nem úgy, ahogy mind a ketten megérdemelték volna.

Libabőr szánkázott végig a teste minden egyes pontján, az aprócska szőrszálak vigyázba vágták magukat és borzongás futott végig a gerince mentén, ami a tarkójához érve heves melegséggel teljesedett ki. A hideg levegő karcolta a légcsövét és megfagyasztotta a mellkasát, dús ajkai elnyíltak, ahogy az eső még jobban rákezdve szakadt. Összetapadó szempillák feketesége mocskolta be a viharfelhők szürke valóságát. Néhány hűvös esőcsepp a nyelvére esett, de mintha meg sem érezte volna. Csupán állt ott, közvetlenül Spárta akropolisza előtt és széttárt karral gúnyolta az időjárást és magát Zeuszt is, aki ezt bocsátotta a városra.

– Gwendolyn! – Szolón hangja kirángatta a gondolatai által font sűrű hálóból és durván arcul csapta a valósággal. Egyáltalán nem jólesően borzongott a ruhája alá befolyt esővíztől, ami végigszánkázott a gerinceoszlopa mentén, hanem didergett a feltámadó viharos, jeges széltől. – Hügieia szerelmére, jöjjön már!

Legszívesebben hisztérikusan felnevetett és térdre borult volna a templom fehér márványoszlopai előtt, átkozva és csúfolva mindazt, amit az olümposziak, valamint minden egyéb istenség képviselt. Még hogy mindenható, szerető atyáink és anyáink! Hogy létezhetett bárki is egész Görögországban, aki az elmúlt évek után egy pillanatra is hitt az istenekben? Legszívesebben szemen köpte volna mindazt, aki a hatalmasok akaratáról beszélt és a sors istennőiről, akik már réges-rég eldöntötték, hogy Lysandernek a Tüzes Kapunál kell elesnie, anélkül, hogy egy gyermek továbbvinné a nevét.

– Majd megyek, ha akarok, kapitány! – kiáltása megtört a sziklákon és márványköveken, a hajából a földre csöpögött a víz, ahogy hátra nézett a válla felett. Átázott lenruhája semmit sem hagyott a képzeletre. Nedvesen simult a testére, minden egyes dombot és völgyet közszemlére téve, de a nő csak felvonta a szemöldökét, amikor a férfi tekintete végigsiklott kicsiny, kerek mellétől, egészen a széles csípőjéig és formás fenekéig. – Óvatosan, kapitány! Maga mondta – kezdte, ahogy a sárban mezítláb meg-meg csúszva felmászott a katonához az oszlopok közé, majd kifacsarta sűrű, hosszú hajából a vizet. – Az istenei, de ami még fontosabb a becses halottaink, mindent látnak és hallanak. Még azt is, ha egy férfi megkívánja régi, elhunyt barátja asszonyát.