Görög Tragédia

1

❝ ― üldözz, üldözz, mondd el

Gwendolyn hátrafeszítette a vállát, kihúzta magát és feltartotta az állát – ki sem állhatta azokat a megvető pillantásokat, amikkel illette mindaz, akivel összefutott a város keskeny utcáin.

Szabad görög nő, egy spártai harcos asszonya – legalábbis néhány nappal ezelőttig az volt. Még a gyászát is megmérgezték azok a rossz nyelvekről csöppenő szavak, amik kizárólag a háta mögött hangzanak el. Büszkeséggel telítette el a gondolata annak, hogy szemtől szemben egy lakos sem becsmérelné így – ám nagyon jól tudta, hogy csupán néhai férje iránt érzett tisztelet tárta ki ezeket az óvó szárnyakat felette. Lysander gondolatára könnyek marták a szemét, de csak összepréselte az ajkait és játszott gőggel húzta fel fitos orrát.

Senki sem láthatta őt megtörni. Nem engedhette meg magának, hogy bemocskolja azzal szerelme emlékét: zokog és megtörik. Bár asszony volt, de spártai. A spártai nők pedig erősek, akár a férfiak és sosem mutattak gyengeséget. Még akkor sem, ha maga Oziüsz istennő keze nyomta a mellkasát és szorította össze ujjait a torkán minden egyes levegővételénél.

Lenge lenruhájának szoknyája minden egyes lépésével susogva mozdult a lába körül. Annak ellenére, hogy Spártában nem volt szokás, ő feketét viselt. Olyan feketét, amilyen a föld volt, amivel maga takarta be kedvese arcát a temetésén. Vér szag kúszott az orrába; a kavicsos út már kikezdte saru nélküli lábát. Az ő családjában a gyász negyven napján keresztül az özvegyek nem viseltek lábbelit; vérükkel adóztak a halott előtt.

– Etruszk ringyó!

Nem riadt meg a hirtelen elé lépő férfitől, viszont amikor az az arcába köpött, megremegve szorította össze a szemhéját. Máskor ékszerekkel tarkított jobb kezét emelte az arcához, hogy letörölje onnan a nyálat és sűrű pillái alól pillantott fel az öregre, miközben megtette.

– Meglehet, etruszknak születtem – kezdte, hangja baljósan csengett. Olyan volt akár a zúgó tenger, mielőtt föltámadott és rendíthetetlenül ostromolta magas hullámaival Hellász szorosainak sziklafalait. Baljának ujjai rákulcsolódtak az egyetlen ékszerre, amit viselt magán. Egy fehér gyöngynyaklánc, aminek a medálja egy régen levadászott farkas foga volt. Jelképe az istenek áldásával köttetett házasságának. A gyöngyök a napfényben még mindig vörösösen csillantak a vértől; képtelen volt rendesen megtakarítani őket. Ez maradt az egyetlen dolog, amivel annyira közel tudhatta magához a kedvesét, mintha még élne és bármelyik pillanatban bevonulhatna Spártába. Fáradtan, újabb hegekkel és lilásan virágzó zúzódásokkal, de a pajzsát a kezében tartva, azzal a magabiztos félmosollyal az arcán, amelyikkel bármelyik nőt megkaphatta volna. A ténye, hogy már csak az emlékeiben él tovább és régi napok pillanataira gondolva, éjjelente az álmaiban találkozhatott vele, összefacsarta a szívét. Egy katona asszonyaként mindig számolni lehetett azzal, hogy egyszer a pajzsán tér vissza; ám ilyen fiatalon megözvegyülni, gyermektelenül, úgy hogy pontosan tisztában volt azzal, hogy a családfa maga Lysanderrel halt, teljesen más volt. – De esztendők óta spártai...

– Az urad volt spártai, Hádész tegye könnyűvé az utazását a révésszel. – Bár megtisztelte azzal, hogy szép szavakat mondott az elhunytról és a túlvilági élet legjavát kívánta neki, metsző pillantása mérgezte Gwendolynt. A lelkébe akarta vele tépni, megtörni a lelke azon részét, amit nem vitt el a gyász enyészete. Az őrületbe, majd a Tartaroszba akart hajszolni, de a fiatal nő még aznap megígérte kedvesének, mikor az Leonidász oldalán a szoroshoz vonult: nem könnyíti meg a rossz nyelvek dolgát. Ha kell a kovácsisten oltárán imádkozik olyan olümposzi vértért, ami megvédi a lelkét és szívét elleneitől; de nem könnyíti meg a dolgukat, ha addig él is. – Most már viszont nem vagy több egy perioikosznál...