Észveszejtő

1. Fejezet

Junmyeon ébresztője harmadszor szólalt meg, mire ágyából lusta morgás tört elő majd hallottam, ahogy ficeregni kezd, én pedig felpattantam.

Másodpercek alatt vágtam ki a szobánk ajtaját, surrantam át a nappalin be egyenesen a fürdőbe és csaptam magamra direkt hangosan az ajtót, hogy a hatás még elviselhetetlenebb legyen. Tudtam, hogyha végzek és kijövök egy „baszódj meg Baekhyun" fog várni gyilkos tekintettel megspékelve, hát nem siettem el a dolgokat. Másodpercre pontosan fél órával később léptem ki, amikor már nem csak egy, hanem kapásból három gyilkos szempár méregetett. Sehun kapcsolt elsőnek, így egy tockos keretében elfoglalta a hőn áhított fürdőszobát nem foglalkozva a másik kettő mérgével.

- Azt hiszem én jobb ha indulok – vigyorogtam, és elsprinteltem szobámba, hogy felkapjam a táskám. Muszáj volt menekülnöm mert a reggeli kibaszásom sokkal jobban sült el mint sejtettem.

- Menekülj csak! - kiabált Junmyeon a konyhából egy kávéscsésze mögül. - Ezért még számolunk!

- De hát ez a te hibád Hyung – vágtam magam alatt azt a bizonyos fát feleselésemmel. - Nem raktad ki a...

- Húzzál inkább a francba Baekhyun – vörösödött. Én pedig vigyorogva sétáltam ki a koliból.

Reggeli jókedvem egy pillanatra sem halványult, ahogy újra és újra felidéződött a többiek tekintete. Ezt az egész veszekedést Sehun és Kyungsoo szívta meg, akiknek amúgy semmi közük nem volt a dologhoz, de fél év alatt már hozzászoktak a mindennapos kis vitákhoz. Amúgy is Junmyeon meg a kanossága volt az oka mindennek. Egy szabályunk volt, amit ő valahogy mindig elfelejtett betartani, mint ahogy azt szerdán is tette. Ha valakivel vagy, tedd ki az ajtón lévő kis szögre a megbeszélt képet. Ennyi. Ha az kint van akkor a másiknak tabu a szoba. Csakhogy ő sosem rakja ki, én pedig olyan gyakorisággal voltam szemtanúja az édes kis légyottjainak barátnőjével, hogy már tökéletesen fel tudtam idézni a lány minden egyes kis vonását. A hátán hét anyajegy volt, a bal karján a csukójánál egy égési seb, ami már majdnem teljesen begyógyult, a jobb combján egy apró pillangó tetoválás és a nyakán... Na hát azt hagyjuk is inkább.

Szóval ezért volt a folyamatos nézeteltérés. Idegesített, hogy ennyire nem volt képes, én pedig idegesítettem mert idegesített. Ördögi kör volt ez, néha már eszembe jutott, hogy direkt szart a képre és csak azért nem rakta ki az ajtóra, hogy velem kibasszon. Vagy pedig egy idióta, hogy mindig elfelejti, bár ebben kételkedtem. Ösztöndíjas volt, évfolyam első nem illett volna hozzá. Ráadásul orvosnak tanult. Egy orvos nem felejthet el dolgokat, és ő nem is szokott semmit. Mindig wonra pontosan kiszámolja a vásárlásainknál, hogy ki mennyit fizet ám sosem kéri el, ahogy én sem, csak fejben vezeti a kis listáját, hogy mindig nagyjából egálba legyünk.

Igazán jó szobatárs volt azon kívül, hogy rengetegszer nézhettem ingyen pornót miatta, még ha nem is vágytam rá. De hát mindenkiben van valami furcsa. Lehet ez valami perverzitása volt.

Kyungsoo és Sehun a másik szobában laktak, így jutottunk mi négyen egy lakókörletre, ami nem volt rossz, Sehunt pedig már a középiskolában is ismertem, jóban voltunk annak ellenére, hogy fiatalabb volt nálam. Ő is imádta a teniszt, így ismerkedtünk össze a délutáni edzések valamelyikén. Aztán hamar kiderült, hogy egymás közelében lakunk, szóval együtt indultunk haza és lassan összehaverkodtunk. A középsuli végére Sehun az egyik legjobb barátom lett. Ő is a között a pár ember között volt, akire mindig számíthattam még akkor is ha sok dologban különböztünk vagy másképp gondolkodtunk. Ezért örültem, hogy utánam jött az egyetemre, annak meg pláne, hogy sikerült neki is bekerülnie a kollégiumba.

Nem voltam antiszociális, sőt kifejezetten könnyen ismerkedtem, beszélgettem bárkivel, de mégiscsak jó volt, hogy egy barátom a közelben volt. Mindenki más visszamaradt, a kapcsolataim nagy része szépen megfakult ahogy az élet más vizekre sodort minket. Meg aztán az emberek változnak. Az általános iskolás legjobb barátom ma egy csődtömeg volt, rá sem ismertem mikor egyszer rám írt még hónapokkal azelőtt. Pedig akkor régen nagyon egy hullámhosszon voltunk. Együtt terveztük a jövőt meg minden, ám ma olyan volt, mintha sosem ismertem volna. Pár hetente váltottunk üzeneteket de ennél többre már nem futotta tőlünk. A régen egyetemre vágyó énje eltűnt, alkalmi munkákból élt, és már volt gyereke! Elképzelhetetlennek tartottam azt az életet, szinte rémisztőnek hatott minden üzenete. Én képtelen lettem volna arra, ami az ő élete volt.