Észveszejtő

4. fejezet

Utáltam, hogy írásban minden ezerszer rosszabbul ment mint szóban, ezért is volt a beadandók sorozata a gyenge pontom. A fordítások meg pláne. Utáltam őket. Egy idegen nyelvvel alapból sokkal többet szív az ember írásban, mint bármi mással, hát nekem a pár oldalas – párszor több tíz oldalas – beadandók egyet jelentettek a végeláthatatlan munkával. Hát még amikor az angol irodalmat tanító professzorunkra rájött, hogy neki egyik hétről a másikra szüksége van több mint tíz oldal kiemelten nagyon pontos és egy cseppet sem szabad fordításra.

Ilyenkor volt az, hogy napokra kiköltöztem a nappali kissé kopott kanapéjára, szorosan mellé húztam a dohányzóasztalt és átvezettem a kijelölt hosszabbítót a szobán, hogy a laptopom véletlenül se merülhessen le. Sehun az első alkalommal körberöhögött majd elvonult aludni, de hamar rájött, hogy számomra ezek a feladatok annyit jelentettek, hogy amennyivel több kávét ittam, annyival kevesebbet aludtam. Sosem viselt meg különösebben, csak a szemem bánta a monitor kissé bántó fényét meg az állandó lámpafénynél való kuksolást és szótárazást, de egy idő után kifejezetten utáltam ezt az elfoglaltságot. Ám muszáj volt és én mindig a legjobbat igyekeztem kihozni magamból, szóval esténként mielőtt a többiek aludni mentek volna, dupla, néha tripla adag kávét főztem és felkészültem a szünet nélküli keresgélésre és ezerszeres átfogalmazásra.

Nem tudtam írni.

Sem könyvet, de egy hosszabb mondatba is mindig beletört a bicskám. A fejem gyorsabb volt, mint a kezem, még a pár szavas üzeneteimben is megesett, hogy kimaradt egy betű vagy szótag, ha pedig nem koncentráltam teljesen, akár szavak is a homályba veszhettek. Junmyeon jó fej volt, ha tudta, hogy beadandót kell írnom, neki pedig nem volt dolga, egyszerűen ölébe vette a laptopját megnyitott egy üres dokumentumot és órák hosszat gépelte szavaimat. Nem húzta fel magát ha valahova vissza kellett ugrani, vagy ha elfáradtam és szünetet kértem, egyszerűen csak lecsapta a gépet, kiült velem meginni egy kávét majd folytattuk ugyanott. Cserébe ilyenkor vállaltam a szoba takarítását, a vizsgáknál vagy feleleteknél pedig mindig hagytam, hogy nekem mondja fel bonyolult tételeit. Ilyen volt a mi kis furcsa rendszerünk, ami jól működött. Mikor erre Kyungsooék is rájöttek, megesett, hogy ők is segítettek, de általában Hyung volt az, aki végiggépelte nekem a hosszú szinte végeláthatatlan oldalakat. De a fordíts az más volt. Ott sokkal többet kellett gondolkodnom és rendezgetnem a szavakat, és hiába mondta, hogy nem gond, tudtam összecsapott munka lenne ha vele írhatnám le. Hát olyankor éltem a kanapén azt a pár napot amíg sikerült összekaparni a bonyolult szövegeket.

Azokra az órákra igyekeztem összeszedni valami okos ismerőst, ahol egyértelmű volt, hogy jegyzetekből kell tanulni, mert tudtam, képtelen vagyok leírni az ezernyi gondolatot, ami végigfut az előadáson. Furcsamód a számolással nem volt semmi problémám, a számok sosem jelentettek gondot, de a szavak... Szóval én voltam a szakom hivatalos jegyzetcsórója. Nem örültem neki, hogy valakinek folyton tartozom egy szívességgel, de inkább ez, minthogy ne legyen semmi anyagom egy tárgyból. Végigültem én az órák nagy részét – na jó... egy részét – és szerencsére sok minden megmaradt, de amikor három előadás van egymás után, ki az, aki mindent meg tud jegyezni?



Hanival négy közös órám volt és mind a négyen egymás mellett ültünk. Ő jegyzetelt én figyeltem, és néhanapján összeültünk átrágni magunkat egy-egy anyagrészen, ami nem ment. Kedveltem őt, okos lány volt, szép vonásokkal laza stílussal, nem volt olyan tipikus, szép vagyok és meg sem szólalok, mert a lányok csendesek és cukik típus. Ha néhanapján együtt ittunk, képes volt fiúkat megszégyenítő módon vedelni és hangoskodni, olyankor mindig csinált valami őrültséget, amit nekünk többieknek kellett elrendezni. De attól még kedveltem. És rengeteget segített. Szépen írt sosem volt gondom azzal, hogy a szavait kiolvassam és csessze meg, baromi okos volt. Gond nélkül tudta tartani a helyét az egyetemi rangsorba, amiért mindig féltékeny voltam rá. Ő is fordítónak tanult mellette még valami más szakra is járt így gyakran rohant egyik óráról a másikra, olyan volt mint valami hurrikán, jött, ment, nevetgélt, beszélgetett majd mire kettőt pislogott az ember már messze járt.


- Baekhyun megint kiköltöztél? – túrt reggel Sehun a hajába, miközben félkómában igyekezett a fürdő felé.
- Ja. Elfelejtettem, de péntekre le kell adnom nyolc oldalt.
- Miről fordítasz?
- Az angol irodalom változása a reneszánsz korszakában.
- Izgi – tűnt el a fürdőben, én pedig próbáltam visszamélyedni az aktuális háromsoros mondatba. Jobban szerettem angolról koreaira fordítani bármennyire is volt macera. Ha már megértettem a mondatot a saját nyelvemen megtalálni a szavakat könnyebb volt, mint egy idegenen.
- Figyi már! – trappolt vissza Sehun és lazán mögém csúszott a kanapén. – Neked mennyi maradt meg a pénteki buliból?
- Több, mint, amit szeretnék...
- Az jó, mert akkor több, mint nekem. Csináltam bármit azzal a Luhan gyerekkel?
- Taj részegre ittad magad – mondtam miközben kihúztam két sort, mert visszaolvasva már nem tetszett.
- Nem erre gondoltam. A srác meleg.
- Tudom.
- Kikezdtem vele?
- Meleg vagy?
- Nem.
- Hát akkor meg? – fordultam hátra értetlenül.
- Csak fura volt. Ennyi. Megyek aludni. Tényleg te miért nem tanulsz inkább napközben?
- Vasárnap délután mellettetek tanulni? – ciccegtem neki gúnyosan, – Egyenlő a lehetetlennel.