Nagy pelyhekben hullott a hó. Nem volt szüksége a lámpafényre az embernek hogy láthassa a hópelyhek szédítő kavalkádját. Sötét volt még az ég a kora hajnali órákban.
Claire Wilson sietősen trappolt végig a ropogó szűz havon. A járda, amin az épület felé lépkedett kihalt volt úgy ahogy az egész utca és a parkoló is. A lány felpillantott az elé tornyosuló építményre. Ami hatalmas betűkkel hirdette: SNOWFLAKE ICE CENTRE.
A lány mélyet sóhajtva nyomta le a szürkés kilincset, majd belépett a tágas előtérbe. A csarnok üres volt még a korai órákban. Csak egy beesett arcú, fáradt portás szúnyókált az üvegfalú fülkében. Claire elsietett a folyosón át a műkorcsolyázóknak fenntartott pályához.
A palánk mellett aztán leült az egyik padra és nosztalgiázva körbenézett. A jég sima felülete szinte ordított, hogy lépjen rá. De nem lehetett. Claire túlságosan félt.
Mégis a következő percben már a táskájából elővett korcsolyáját húzta a lábára. Bekötötte a fehér fűzőt, és egy nagy sóhaj kíséretében a jégre lépett.
A halk koppanás, ahogy a penge a jéghez ért, visszhangzott az üres térben.
Claire pár lökést tett és máris a pálya közepére ért. Hihetetlenül boldog volt, hogy újra korizhat. Annyi megpróbáltatás és fájdalom után.
Behunyta a szemét. Elképzelte hogy beindul a zenéje és mozogni kezd rá. Óvatos mozdulatokkal és lépésekkel haladt előre. Teljesen beleélte magát. Ismét ott volt a versenyen. Jött az első ugrás, duplaaxel-triplatoeloop. De Claire nem ugrott fel. Nem mert. Ahogy haladt tovább a kűrrel, egyik ugrásban sem mert elrugaszkodni. Még egy szimplát sem, nemhogy triplát.
A kűr végén könnyes szemekkel állt be a végpózba. Képtelen volt visszatérni a régi kerékvágásba túlságosanis rossz emlékként élt benne az utolsó versenye. Lehajtott fejjel megsemmisülten csúszott ki a palánk szélére. Leült a kispadra és arcát a kezébe temette. Patakban folytak le a könnyei, végig az arcán.
-Én a helyedben nem adnám fel ilyen könnyen.-hallatszott egy kellemes hang pont a pad mellől.
Claire felpillantott. Egy magas, szőrmebundás, szőke hajú nő állt előtte.
-Tessék?- nyögte meglepetten és megtörölte a szemét.
-Nem korizol rosszul. Csak félsz az ugrásoktól.-folytatta a nő és szippantott egyet.
-Erre magamtól is rájöttem.-mérgelődött Claire.-Amúgyis magának ehhez semmi köze.
A lány idegesen fújtatott és elkezdte levenni a koriját.
-Ne! Menj vissza a jégre! Próbáld újra!- kérte a nő és megtámaszkodott a palánkon.-Segíthetek.
-Már próbáltam elégszer...-suttogta Claire és felkapta bakancsát, összerakta a cuccait és az ajtó felé indult.
Kicsörtetett a csarnokból. Már nem esett a hó. A parkolóban viszont már állt pár autó. Épp a sapkáját igazgatta, amikor egy kiálló járdaszegélyen hasra vágódott. Erősen bevágta a térdét ami rendkívülien sajgott.
Bosszúsan tápászkodott fel, majd sietősen leporolta a fekete melegítőnadrágjára és halványkék kabátjára tapadt havat. Körbenézett, hogy megbizonyosodjon, senki nem látta és sietősen továbbállt.
A nap már előbújt a távoli hósipkás hegyek mögül. Álmatag fénye pont beletűzött Claire szemébe. A lány bosszankodva arcába húzta sapkáját és hazafelé vette az irányt. Még rengeteg ideje volt az iskola kezdetéig, így elhatározta, hogy út közben beugrik a kedvenc útbaeső kávézójába. Erre a gondolatra elégedett mosoly terült szét az arcán. Nagyon szerette a gőzölgő vaníliás kapucsínót fahéjjal megszórva. A zord januári reggeleken nagyon jólesett a meleg ital.
Apró csengőszó jelezte, hogy belépett az üzletbe. Egy pillanatra megállt a küszöbön és magába szívta a hely jellegzetes kávé illatát, amiben egy kis karamell aroma vegyült. Claire a pulthoz szökkent és kikérte a szokásos italát.
Előszedte a pénztárcáját, fizetett, majd miután megkapta a kapucsínót, leült egy számára szimpatikus asztalhoz a sarokban.
Ahogy kortyolgatta az italt, észrevett egy magányosan ücsörgő fiút a mellette lévő asztalnál. Egy ideig elnézegette. Szőkésbarna haja és sötétzöld szemei voltak. Keskeny orra és szögletes álla egészen helyesnek tűnt. A srác szürke kabátját magán hagyta, amin valami Claire számára ismeretlen logó díszelgett.
-Van valami az arcomon?-hangzott a kérdés.
A lány felocsúdott a bambulásból.
-Tessék?-kérdezte zavartan.
-Az arcomon. Van valami?-ismételte meg a fiú.
-Ja...dehogy, nem, csak...elbambultam.-szabadkozott és gyorsan beleivott a poharába.
Ez persze felelőtlen döntésnek bizonyult, mert az ital még forró volt. Claire leforrázta a nyelvét. Szemébe könnyek szöktek, ahogy legyezni próbálta a megégett felületet.
A fiú a másik asztalnál kuncogni kezdett.
-Szerinted ez vicces?-kérdezte tettetett felháborodással a lány, mire az bólintott.
-Hát szerintem nem.-tette karba a kezét megsértődve.
-Na, ne kapd fel a vizet. -túrt bele a hajába a srác.-Velem is előfordult már az ilyen. Nagyon tud fájni.
Claire egyetértően bólintott.
-Egyébként Logan vagyok.-mutatkozott be illedelmesen.
-Claire-biccentett a lány. Tekintete folyton folyvást visszatért a fiú szemeire. Szinte muszájnak érezte a szemkontaktust.
Logan ekkor feltápászkodott az asztalától és készülődni kezdett.
-Most meg hová mész?- tudakolta meghökkenve a lány. Csak nem lehet olyan bunkó, hogy így simán lelép.
-Edzésre kell mennem. Majd még összefutunk. -hadarta, majd kisietett a kávéházból.
Claire megbabonázva nézett utána. Volt valami a srácban, ami vonzotta. De nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért.
Végül ő is kiitta a pohara egész tartalmát, majd kilépett a hideg utcára.
Érezte, hogy most már sietnie kell, ha időben be akar érni az iskolába. Gyorsan szedte a lábát a havas járdákon és kevesebb mint tíz perc múlva már otthon volt.
Az előszobában lerúgta a bakancsát, felakasztotta a kabátját és a táskájával együtt a szobájába sietett.
Nem volt nagy házuk. Sosem volt az. Az apukája angol tanárként dolgozott a gimiben, az anyukája pedig a sarki boltot vezette. Így sosem tellett nagy emeletes házra, vagy modern, légkondis autóra. Clairenek volt egy 7 éves öccse, Billy. Ő volt a kis szent a családban. A szülei oda meg vissza voltak a kisfiuk tehetségéért, ugyanis Billy nagyon okos volt. Sokkal jobban teljesített az iskolában, mint a nővére. Az apró ház tele volt Billy képeivel. Mindenhol a szőke hajú kissrác mosolygott vissza rá.
Claire átöltözött a sulihoz. Fekete farmert és egy halványkék bő kapucnis pulcsit kapott magára. Gyorsan összefogta a haját, majd a konyhába sietett elpakolni az uzsonnáját. A pultnál összefutott apjával, aki elmerengett a pirítósa felett.
-Viszlát apa, este jövök.-hadarta, majd kisietett az utcára.
Nem telt bele negyed óra és máris az iskola fűtött, de felújításra szoruló folyosóit rótta. Sosem szerette ezt az sulit. Túlságosan is lepukkant volt. A tanári kar pedig nem hozta a várt színvonalat.
Claire sosem volt egy nyitott típusú diák. Egyetlen barátja volt, Dylan, aki az iskolai hierarchia legalján táborozott. De a lány mindig is kedves és intelligens fiúnak tartotta, így szívesen barátkozott vele.
Egyébként Claire utált tanulni. Az egyetlen tantárgy ami érdekelte az a fizika volt és azt is csak azért szerette, mert jónak tartotta a tanár laza stílusát.
Az órák után a lány akaratlanul is a jégcsarnok felé vette az irányt. Szinte vonzotta a hatalmas objektum a maga fagyosságával. Minden egyes szegletét ismerte az épületnek, hisz 3 éves kora óta itt edzett. A szülei mindig hittek benne, hogy olimpiai sportoló lehet belőle, de a legutolsó versenye ezt az álmot tönkretette egy pillantás alatt. Azóta ahányszor az anyja vagy az apja szemébe néz, érzi a néma csalódottságot a tekintetükben. Ezért is lett Billy a kedvenc gyerekük.
Claire megérkezett a csarnokhoz. Besietett az előtérbe és mosolyogva nyugtázta, hogy a mogorva portás még mindig ott van a helyén. Végigment a folyosón a műkorcsolyázók pályájáig. Most a lelátót célozta meg és helyet foglalt az egyik kék színű műanyag széken.
A jégen épp az az edzőnő volt, aki hajnalban megszólította őt. Egy csapatot edzett, akik elég ügyesnek bizonyultak. Talán most jöhettek ide, hisz Claire egyikőjüket sem ismerte meg. Illetve....az egyik szőkésbarna hajú, helyes arcú fiút igen. Logan volt az.
