Április bolondja

Frappuccino

Az életünk arról szól, hogy állandóan keressük a párunkat. Több kevesebb sikerrel meg is találjuk, bár nem mindig látható egyértelműen elsőre, hogy kit kinek szánt a sors. Akár szerencse, akár a véletlen műve, nem mindig jövünk rá kapásból. Lehet, hogy életed szerelmével való első találkozásod az lesz, hogy véletlenül tarkón hányod egy buli közepén. Kíváncsi lennék, erre vajon mennyi esély lenne, mert biztos kurva jóarcnak kéne lennie az illetőnek ahhoz, hogy ezután ne rúgjon teljes erőből orrba.
Szórakozottan elnevettem magam a gondolatmenetemen, majd a számhoz emeltem a kávés poharamat és beleittam a tömény mámorító koffeinbe.

- Hé, figyelsz te rám egyáltalán? - hirtelen felnéztem és Orsi szúrós tekintetével találkoztam szembe. Már-már rutinszerű volt nálunk, hogy a szombat reggeleket a kedvenc kávézónkban töltöttük, bár ma valahogy nem igazán volt kedvem érdekbeli beszélgetést folytatni a húgommal. Az agyam arra éhezett, hogy idióta faszságokon gondolkozzak, miközben enyhe cukorsokkot kapok a karamellás frapuccinotól. Tehát némi fáziskéséssel válaszoltam.

- Bocs, mit mondtál?

- Rohadtul elegem van belőle, hogy képtelen vagy figyelni rám, mikor a szociális életed forog kockán! - nézett rám tettetett megbántottsággal.

A szemeibe néztem, majd elvigyorodtam.

- A mim? - röhögtem fel színpadiasan.

- Evelin... Hónapok óta senkivel nem láttalak és amellett hogy apu panaszkodását kell hallgatnom állandóan, még el is hanyagolsz - természetesen a saját károdra, mivel én vagyok a legcsodálatosabb személy az életedben - magyarul, egyedül fogsz meghalni és halálod órájában eszedbe fog jutni ez a pillanat, és meg fogod bánni, hogy nem figyeltél a bölcs monológomra, amit egyébként már körülbelül tíz perce folytatok, de te az ablaküveget nézve röhögsz, mint aki be van tépve.

- És mégis mi az a zseniális ötleted, ami ennyivel fontosabb az ablaküvegemnél? - döntöttem félre a fejemet a szemöldökömet felhúzva.

- Hát épp ezt magyarázom neked!

- Nem tűnt fel, hogy nem figyeltem?

- Aahhjj, borzasztó vagy. - forgatta meg a szemét, majd beleivott a kávéjába.

- Köszi, én is téged. - válaszoltam szarkasztikusan.

Felnevetett én pedig követtem a példáját. Talán mégiscsak jó hatással volt a kapcsolatunkra az, hogy elköltöztem. Sosem voltunk még ennyire közel egymáshoz, mint most... Főleg miután ő volt az első személy, akinek coming outoltam. Az a másfél év, mióta nem otthon laktam csak erősítette a bizalmunkat egymásban és tulajdonképpen megtörtént az áttörés, amit anya annyit emlegetett, mikor kicsik voltunk és ki nem állhattuk egymást. "Egyszer biztos megszűnik köztetek ez a feszültség, és felnőttök" mondogatta mindig, miután szétszakított minket, nehogy agyonverjük egymást.

- Hiányzik anya... - nyögtem be hirtelen minden gondolkodás nélkül a csendbe, de egyből meg is bántam.

Zöld szemeivel felnézett rám a kávéjából és megmerevedett. Nem válaszolt, csak összehúzta a szemöldökét és egy kis fénylő könnycseppet véltem felfedezni a szeme sarkában, amit egyből el is söpört az arcáról, esélyt sem adva neki, hogy lefolyjon, megtörve ezzel a szemkontaktust. Sóhajtott. Hosszan és fájdalmasan. Tudtam, hogy nem kellett volna kimondanom és már neki is álltam volna esedezni, mikor szóra nyitotta a száját.