Don't be mad, daddy! ( Befejezett)

1. fejezet

Tavasz van, virágba borulnak a növények, kizöldellnek az erdők, mezők. Megtelik élettel a város, csicseregnek a madarak, kellemes meleg idő veszi kezdetét, és ami a legszebb az egészben, hogy kezdődik az új tanév. Tokió egyik kerületében, Shibuyában volt egy oktatási intézmény, amit úgy hívtak Seirin középiskola.  Híres volt a sport foglalkozásairól, különösen a kosárlabda csapatairól. Régebben rengeteg diák, került ki innen amerikai csapatokba. Mindenesetre a színvonal lentebb süllyedt amióta ezek a tehetséges diákok tovább álltak,  egészen a múlt évig, amikor is egy géniusz megjelent. Ryuki azóta másodéves lett, neki köszönhették a döntő többségében az elért sikereket. Igazából örökölte a tehetségét az apjától, aki a Touou akadémia egyik kulcs figurája volt.  A család sokáig Amerikában élt Ohio államban, békességben és boldogságban. A fiú apját Aomine Daikinak hívták a Cleveland Cavaliers erőcsatáraként játszott. Rengeteg kupát és elismerést nyert. Végül eldöntötte, visszavonul és újra Japánban fog élni fiával, miután az utolsó mérkőzésen megsérült a térde, ami végett nem játszhatott tovább.  A házassága élettársával is folyamatosan romlott ez idő tájt, míg végül szakítás lett belőle. Többet foglalkozott a sportolással, mint a családjával, ami következményekkel járt. A 16 éves fiával kettesben költöztek vissza Tokyoba. Ryuki az apjával akart maradni, így az ő gyámsága alá került. Mivel a Seirin suli közelebb volt, mint a Touou, így, úgy gondolta, Daiki, mindegy hová jár a gyerek csak tanuljon. Bár pénzhiányban nem szenvedtek szerette volna fent tartani a jólétet, tehát a szakmájában helyezkedett el és rendőrnek állt.
Az iskola kosárlabda csapata, ismét az egyik legjobb a városban köszönhetően Aomine porontyának.
Természetesen az új tanév, új diákokat, tehetségeket és érdekes személyiségeket vonz magával. Az első évesek között volt egy lány akit Kagami Harunak hívtak, alig várta, hogy az órái véget érjenek és megkukkantsa a kosárlabda klubbot. Nagyon is érdekelte annak ellenére, hogy nem igazán játszhat csapatban, mert csak fiúkat foglalkoztatnak, ő inkább edző szeretett volna lenni, mint jàtékos.
Az apja az ő szemében egy két lábon járó bálvány volt. Mindig titkon visszanézte a férfi régi ütött kopott dvd felvételeit, amelyeken játszott a Chicago Bulls csapatban. Az öregét Kagami Taiganak hívták. Karrierje csúcsán kénytelen volt feladni az álmait és a lányára vigyázni, aki akkor még csak öt éves volt. Mivel szeretett felsége egy szerencsétlen balesetben életét vesztette, nem maradt más választása. Úgy érezte, jobb életük lehet, ha  Shibuyában kezdenek új életet. Mivel rengeteg pénzt szerzett a kosárlabdázásból így simán megéltek egy ideig, végül kénytelen volt elmenni dolgozni, mégpedig tűzoltóként.

Haru amint szabaddá vált a tanítás alól a tornateremhez ment. Bebaktatott, nagy vidáman a bejáraton.
-Úgy látom rosszkor jöttem! meredt le a látványtól, ami fogadta. Félmeztelen srácok álltak a semmi közepén, miközben egy barnahajú középkorú nő, aki körülbelül egy idős lehetett az apjával, méricskélte őket nagy körültekintéssel. Egy ideig tátott szájjal állt, majd elindult beljebb, hogy figyelje az eseményeket.
-Végeztünk is! Majd megszabom mindenkinek külön az edzés tervét, most pedig lássuk, mit tudtok! Gyakorló edzés fog következni! kiáltotta, és ahogy körbe nézett rajtuk meglátott egy ismeretlen arcot.
-Szia! Minek köszönhetjük a látogatást? mosolyodott el az idősebb nő.
-Sziasztok! Én csak kíváncsi voltam a csapatra, nagyon szeretem a kosárlabdát….
Az összes fiú szeme rá szegeződött, tetőtől talpig végig mérve. Egyesek elkezdtek ájuldozni mások pedig csak szimplán elpirultak a szépségén.
-Fiúkák! Jó lenne, ha viselkednétek! kiabálta le a fejüket az edző.
-A nevem Aida Riko! Én vagyok a csapat edzője! Gyere, üljünk le oda! Ti pedig, oszoljatok két csapatra! Alsósok felsőbb évesek ellen oké! kiabálta még oda nekik miközben lecsücsültek a padra.
-Olyan ismerős vagy nekem valahonnan….
-Pedig még csak most vagyok itt először! somolygott a vörös
-Mi a neved?
-A nevem Kagami Haru!
-Kagami? hitetlenkedett a nő és szemügyre vette jobban.
-Ugyanaz a Vörös haj, vörös szemek, csak a szemöldökötök nem egyezik.. Nem vagy véletlenül valamiféle kapcsolatban Kagami Taigaval?
-De, igen. Az apámat úgy hívják!
-Komolyan? ugrott fel a padról Riko és teljesen le volt döbbenve.
A beszélgetésük közepébe a kék hajú srác, Ryuki megjelenése zavart bele. Ledobta melléjük hanyagul a táskáját és a melegítő felsőjét, majd egy nagy ásítás keretében megszólalt.
-Bocsánat, elaludtam a tetőn! magyarázta és a tekintete találkozott Haruéval egy pillanatra.
-Ahomine! Megmondtam már, hogy időbe itt legyél az edzésen! rúgott bele teljes erejével a srác vádlijába, aki ettől összebicsaklott.
-Már bocsánatot kértem! húzta össze a szemöldökeit és feltápászkodott a földről.
-Menj, melegíts be, aztán csatlakozz a srácokhoz! adta ki a parancsot Aida. Ismét beszélgetni kezdett a lánnyal, aki le sem vette a szemeit a fiúról miközben az viszonozta a figyelmet szintén, amíg el nem tűnt.
-Ki volt ez? kérdezte a vörös hajú tini.
-Áh! Aomine Ryuki, az egyik legjobb játékosunk a csapatban! Kár, hogy olyan a személyisége, mint az apjának és néha eltékozolja az edzést!
-Riko san! Szeretnék edző lenni, mint maga!
-Nem kell magázni, tegezhetsz nyugodtan!
-Akkor megengednéd, hogy tanuljak tőled?
- Végülis, nem árt mellém egy segítő! mosolyodott el az idősebb és most már a gyakorló meccsre fókuszáltak mindketten.
Aomine is végzett a bemelegítéssel és becsatlakozott a felsőbb évesekhez. Az új diákok elég jók voltak, különösen a center. A kékhajú nem sokáig maradt veszteg, be is bizonyította milyen fényesen is ragyog ő. Akkora erővel zsákolta a labdát a kosárba, hogy le is szakította azt.
-A francba már! Nem tudsz kisebb erővel neki menni annak a palánknak! kiabálta le Riko és lefújta az edzést.
-Mára ennyi volt! Majd holnap folytassuk! köszönt el a diákoktól, akik elindultak átvedleni az öltözőbe. Egy pár percig még cseverésztek Kagamival az ajtóban, majd elbúcsúztak.
-Akkor holnap találkozunk! Üdvözlöm apucit! azzal elsétált az idős nő.
A lány nézte, ahogy elillan a messzeségben, végül ő is elindult. Az egész iskola üres volt és kihalt, csak a lépései visszhangzottak körbe-körbe, meg egy másiké, aki mögötte baktatott. Óvatosan hátra fordította buksiját és megpillantotta a kékhajút.
-Oh My God! mormolta az angol szavakat és meggyorsította a lépéseit. Ám a mögötte haladó is annál gyorsabban haladt, amíg utol nem érte.
-Hová sietsz ennyire! morogta mellé érve, mire a lány elpirult arccal, rávágta, hogy, haza.
-Láttam, hogy egyedül vagy és úgy gondoltam, nem ártana, ha elkísérne valaki! motyogta miközben a levegő után kapkodott.
-Mi? kérdezte a vörös lassítva a tempón.
-Már sötétedik, és nem szeretném, ha bajod esne! mondta a fejét vakarva zavarában.
-Köszönöm, de meg tudom magam védeni!
-Biztos! Viszont, akkor is hazáig kísérlek!
-Hát jó! Felőlem! vonta meg a vállát és a szája sarkán egy halvány mosoly látszódott.
-Megkérdezhetem, miért voltál a klubban?
-Szeretnék én is edző lenni mint Riko san! Nagyon szeretem a kosárlabdát!
-Az jó! akkor mostantól minden nap együtt sétálunk majd haza!
Haru nem tudta, mit kellene felelnie Ryukinak, aki már az első pillantásával levette a lábáról, amikor meglátta a tornateremben. Erősnek akart látszani, nem szerette kimutatni, ha tetszett neki valaki.
-Megkérdezhetem, hogy hívnak?
-Kagami Haru vagyok!
-Gyönyörű név akárcsak te! vágta rá a fiú, amitől a lány teljesen elolvadt. Egy pár percig még sétáltak, majd oda is értek a házához.
-Megérkeztünk!
-Még egy ideig szerettem volna beszélgetni, kár, hogy nem sokat tudtunk! Nem bánnád, ha elkérném a mobil számod? kérdezte előkapván a telefonját a kékhajú.
-Hm… hát jó! Megadom! nézett a fiú sötét szemeibe és elhadarta gyorsan a számokat, miközben a házuk ablakában egy kíváncsi alak kémkedte őket.
-Most jobb lesz, ha bemegyek, ha az apám meglát téged, akkor véged! magyarázta a lány és elköszönt a sráctól.
Ahogy belépett az ajtón rögtön bele is botlott az apukájába, aki csípőre tett kézzel figyelte, szemöldökeit összeráncolva.
-Sejtem mit akarsz mondani! sóhajtott egyet a hajadon.
-Ki volt ez a srác?
-Csak egy iskolatársam! Haza kísért, mert aggódott értem!
-Persze, aggódott! Szemből se jól néz ki! Mégis hol jártál? A tanításnak már régen vége! Még egyszer meg ne lássam a házunk közelében ezt a fiút!
-De, apuci! Nem csinált semmi rosszat! Amúgy meg az iskolában voltam, csatlakoztam egy klubhoz…!
-Majd fog! Az ilyen kis suhancok mind azt akarják!
-Mit akarnak?
-Tudod te is jól! Khm.. Na menj szépen enni!
-Nem vagyok éhes, inkább megyek, a szobámba tanulni! ellenkezett a leány és elsuhant az idősebb mellett.
-Ezek a mai fiatalok, nem tudnak nyugton maradni! De, honnan ismerős annyira az a gyerek? Mintha, már láttam volna valahol! Annyira irritáló a képe! gondolkodott el.