-Hát te? Hogy-hogy itt talállak?- magasodott felém gyermekkori barátom. Hunyorogva felnéztem, de csak a Nap által köré font glóriáját láttam. Becsuktam szemem, majd higgadtan válaszoltam.
-Kitakarod a Napot.- félszemmel figyeltem, ahogy körbenéz, majd letelepedik mellém. Példámat követve nekidőlt a cseresznyefa tövének és gondolataiba merült.
-Kérdezhetek valamit?- kérdezte, mire válaszképpen csak hümmögtem.- Őszintén, ...Mióta ülsz itt?
Hirtelen felpattantam, majd iskolatáskámat felkapva rohantam volna el, de még megöleltem barátom.
-Majdnem elfelejtettem! Köszönöm Lénárd! Ott találkozunk!- mondtam és már futottam.
Mikor leértem a dombról a biciklimhez siettem, majd elindultam a főút mentén. Hagytam, hadd fújja a szél a hajam. Száguldottam. Félelmet nem ismerve tekertem el a legközelebbi kisvárosig, majd lekanyarodtam az óceánhoz.
A vízhez közeledve megéreztem a homokot a lábam alatt, így levettem a cipőm hadd érezhessem. A szél bele-belekapott a hajamba, amelyet ide-oda dobált. Megpillantottam Lénárdot, ahogy a sekély vízben mezítláb álldogál. Elmosolyodtam, és ahogy mellé léptem szoros ölelésbe vontam.
-Annyira hiányzol.- tört ki belőlem. Sírás fojtogatta a torkom.- Ne menj!
Barátom halványan elmosolyodott. Könnyáztatta arcom két keze közé fogta.
-Te is tudod, hogy nem lehet.- mondta, majd a horizontra pillantott, melynek alját bíborfátyol takarta.- Nincs sok időnk.
Bólintottam. Még utoljára ölelésbe vontam.
-Ne feledd, attól hogy a Nap lemegy...- kezdtem el kedvenc idézetét, amelyet kórházi ágyán mondogatott. Nem felejtem el soha a nyugodtságát, amellyel rám pillantott mielőtt a gépek hosszú sípolásba kezdtek.
-...még nem tűnik el.- fejezte be, majd lassan eltolt magától. Becsuktam a szemem. Féltem kinyitni, mert tudtam nem lesz ott senki.
Hiszen a Nap már lement.
