-Mire vársz? -hallok távolról egy hangot. Könnyes szemeimmel felé fordulok. -Ha ugrani akarsz, tedd meg! Gyáva vagy? Talán félsz?
Szomorú mosolyra húzom számat.
-Kifogást keresek. - mondom és a mélységbe bámulok. Ugrásra bíztat, hív, hogy menjek, de valami visszatart. Kezemre pillantok. Egy ezüstnyaklánc jelenik meg benne.
-Nocsak, emlékszel?- kérdezi a hang.
Megbabonázva figyelem a tenyerembe süppedő ékszert. Egyszerű lánc, melyről hiányzik a medál. Ujjaimmal végigsimítok alakján. Minden részét érzem és látom, erőtlenül magához szólít. Körbenézek, a medált keresve kémlelem a helyiséget, amely hirtelen más alakot ölt. A sötétség, ködös, szürke homállyá változik, melyben a mély már nem tűnik végtelennek, de a lánc hívása annál erősebbnek érződik.
A medál. Meg kell találnom a medált.
Szaladni kezdek. Elfoszlatom a gomolygó ködöt, ahogy futok a semmibe. Nem találom. Elkeseredetten rogyok a földre. A táj újra elkezd sötétülni. Körbezárnak a félelmeim, a gátlásaim, minden, amely visszatartott. A hang újra megszólal.
-Ugornod kellett volna.- mondja gúnyosan. -Ha azt tetted volna amit mondok, most nem szenvednél.
A sötétből egy női alak lép elém és meglátom a hang tulajdonosát. Fekete hátul felnyírt haját, középen hosszúra hagyta. Rakoncátlan tincsei szemébe lógnak, így egy hetyke mozdulattal eltűri őket arcából.
-Mi lenne, ha újra jó kislány lennél és hallgatnál rám?- keskeny száját mosolyra húzza. -Emlékezz a kifogásra! Mi volt az?
Szemébe nézek és minden eddigi erőm elhagy. Válaszra nyitom szám.
-Nekem... nekem ez nem megy.- lehelem erőtlenül fejemet lehajtva.
-Úgy van!- mondja a nő és a kezemre siklik a tekintete. -Dobd el a láncot!-utasít, mire én is az ékszerre pillantok. Habozok. -Azt mondtam, hogy dobd el! - ordibálja torkaszakadtából.
-Nem akarom... -suttogom.
-Micsoda?
-Mondom, nem akarom. -bátorodom fel.
-Ilyen undorító embert is rég láttam. -horkant a nő felháborodva.-Te meg akarsz halni. Nincs, kihez visszamehetnél, aki szeretne. Miért tennéd... - mondja, de nem figyelek rá.
Kezemtől pár centire megpillantom a hiányzó medált. Elkezdek felé nyúlni. Mikor bőrömhöz ér, hirtelen elvakít a fehérség, amely a végtelenig nyúl.
Visszatértem. Itt vagyok. De mintha nem is lennék csupán léteznék. Szüntelen csipogást hallok, de csupán távolinak tűnik. Lassan kinyitom szemem, minden homályos, a körvonalak elfolynak. Mindenem nehéz, alig bírok mozdulni. Mázsás súlyként nehezedik rám az első mély lélegzetvétel. Fájdalom hasít tüdőmbe, mire köhögésbe kezdek. Valaki mellettem felkapja fejét. Oldalra pillantok. Egy reményteli szempár kémlel. Aggódva figyeli minden mozdulatomat, ahogy lassan felülök.
-Még élek?- kérdeztem elcsukló hangon.
Bólintott, majd könnybe lábadt szemekkel halványan rám mosolygott. Nem tudott megszólalni. Én sem.
Körbenézek. Fehér falak, lepedők, huzatok, sípoló gépek. Nincs nagy nyüzsgés a folyosón, pedig úgy gondoltam egy kórházban mindenki aktákkal rohangálva ordibál. Ehhez képest minden nyugodt és csendes.
-Ki vagy?
-A kifogás.-mondja a fiú mellettem, majd felkel és kisétál az ajtón. Mögötte megpillantom a családom, ahogy aggódó pillantásokkal közelednek felém. Kérdezgetnek. "Hogy tehetted ezt velünk?", "Mit rontottam el?", "Rossz anya voltam, ne haragudj!".
Az ajtófélfának dőlve figyel engem a fiú. Karba tett kézzel álldogál. A nagy zűrzavarban csupán suttogásnak hallatszik hangom.
-Köszönöm.
Az idegen int, majd elmegy. Tudom, nem végleg.
