Egy Festékes Vászon

Csend

A szoba légterében a falióra ketyegése úgy hangzott, akár egy ágyú dörrenése, amit másodpercenkét sütöttek el. Az idős férfi némán a plafont figyelte, és a rajta elterülő penészes foltokat. Elméje üres volt, ábrázata komoly. A csend sem maradt tovább nesztelen, az éjszaka hírnökei ordítva csaptak össze a veranda festett lécei alatt, ami rövid időn belül ismét visszatért az éj nyugalmába. Az öregember elfordította tekintetét a gigantikus, ám kissé régi óra felé. Hajnali egy. Még mindig hátra van a napkelte. A szoba nyugalmát az ágy ropogása szakította félbe, amit egy halk sóhaj követett.
A férfi újra a plafonra meredt.
- Már megint egy rossz álom, igaz? - hallotta meg maga mellől felesége erőtlen hangját.
A kérdést némaság követte, a némaságot pedig az óra ketyegése.
- Nem maradhatsz fent örökké. Csak fáradt maradsz - folytatta a nő mit sem figyelve férje szótlanságára.
Apró törékeny kezét a másik kézre helyezte, és gyengéden megszorította.
- Látom hogy szenvedsz. Nyugtalan vagy és zaklatott. És ez mind azért van, mert keveset alszol - suttogta maga elé, mintha már nem is a mellette fekvőnek beszélne. Férje arcára nézett, de nyugtalankodva látta, hogy az továbbra sem hajlandó neki szentelni a figyelmét. A feleség csalódottan húzta vissza a kezét magához, mert belátta, hogy ez sem segít férje állapotán.
- Eszembe jutott valami - mondta egy kis idő múltán.
- Beszéltem a fiunkkal. Azt mondta, hogy jól megy a sora. Találkozott egy kedves lánnyal, és úgy tűnt, hogy lesz belőle valami. És képzeld! Van munkája! Méghozzá ács! Óh mennyire nagyszerű egy...
- Fejezd be.
Az öreg hagjától a szoba teljes némaságba burkolózott. Az óra is megszűnt ketyegni és csak a súlyosnak vélt lélegzetvételek maradtak.
- Boldognak tűnt. Még nevetett is... - suttogta s homlokát búsan a férje vállának nyomta. Szeméből egy könnycsepp gördült az ágy puha paplanjára.
- ...miért nem tudsz te is boldog lenni? - nyögte fájdalmasan e súlyos szavakat, melyek tűzként égették a bensőjét.
- Hogyan lehetnék boldog, ha már nincsen aki azzá tegyen.
Fejét a férj oldalra döntötte, amin fájdalmas ábrázat éktelenkedett. A mellette lévő hely éppen ugyanolyan üres volt, mint a szívében tátongó űr. Az óra ketyegett, és az élet meg nem állt.