Egy Festékes Vászon

Mondd... van kedved velem játszani?

A homokozóban ülve lapátoltam serényen a homokot, és közben fejben már tervezgettem a váramat. Pár lépéssel arrébb rajtam kívül még játszottak néhányan. Köztük az egyik fiú munkálkodott valamin, habár engem ez nem nagyon érdekelt. Szokásunk szerint már megint összevesztem vele azon, hogy melyikünknek is lehetett igaza. Hazugnak nevezett, ezért megharagudtam rá, és félre vonultam a homokozó egyik távolabbi sarkába. A kis kanna megtelt a puha anyaggal, így a kezemmel lesimítottam a tetején lévő felesleges adagot. Ezután félretettem a vödröt és nekiláttam egy kisebb gödröt ásni. Annyira belemerültem a munkálatokba, hogy észre sem vettem, amikor el mentek a többiek a homokozóból. Nem annyira bántam, sokkal érdekesebbnek találtam a körülöttem elterülő homok tengert, mint holmi rohangálós játékot. Kevés volt számomra. A futás nem tudta bepótolni azt a kíváncsiságot, ami állandóan hajtott engem. Gondolataimat egy másik gyerek zavarta meg. Leguggolt mellém, és pár másodpercig némán néztük a lapát mozgását.
- Ide jöhetek? - kérdezte meg tőlem alig hallhatóan.
Hiába várta a választ, nem adtam meg neki, mert még mindig haragudtam rá.
Tűnj innen, nem akarok veled beszélgetni - gondoltam magamban. Titkon azt reméltem, hogy hallja a gondolataimat, de úgy tűnt mégsem, mivel továbbra is engem bámult. Néha olyan idegesítő tudott lenni. Azokban a percekben legszívesebben ököllel vágtam volna arcon, hogy végre valahára észhez térjen, de nem akartam még több kalamajkába keveredni miatta. A különféle szidások gondolatától mérgesen kifújtam orromon keresztül a levegőt.
- Most sírsz? - érdeklődött a mellettem kuporgó gyerek, mire én dühösen rávezettem a tekintetem.
- Hülye vagy? - válaszoltam neki ingerülten, és a kezemben lévő lapáttal a talajra csaptam.
Pár pillanatig farkasszemet néztünk, de végül úgy döntöttem, hogy visszatérek eddigi elfoglaltságomhoz. Szinte mindig összevesztünk valamin. Ebből álltak mindennapjaink: én azt mondtam igen, mire ő gondolkodás nélkül rávágta a határozott nemet. Ilyenkor általában szidással, és ignorálással illettem meg, de már olyan is volt, hogy egy teljes napig nem szóltam hozzá. Már rengetegszer megmondtam neki, hogy hagyjon békén, ám ez mit sem használt. Folyton megkeresett, bárhol is voltam. Sohasem hallgatott a figyelmeztetéseimre, és ezt nagyon utáltam benne.
- Mit csinálsz? - tette fel a következő kérdését.
- Semmit - feleltem röviden.
- És az mi? - mutatott kezével az általam készült gödör felé.
- Semmi közöd hozzá - löktem félre a karját arra számítva, hogy ezután veszi a lapot és elmegy a többiek után.
Meglepődve figyeltem, ahogyan a mellettem lévő felállt, átballagott a másik felemre, és ott megállt. Lehajolt, és a mellettem heverő játékot a kezébe vette.
- Ezt elvihetem egy kicsit? - emelte fel mellőlem a kannát a földről.
- Nem - vágtam rá gondolkodás nélkül, de látszólag nem igazán érdekelte a válaszom.
- Mindjárt jövök - és ezzel elfutott.
Elképzeltem, ahogyan utána rohanok, majd hajánál fogva rángatom, hogy adja vissza a játékot, mire közénk ront a tanítónő, megragadja a csuklómat és elrángat egy tőle távoli helyre.
- Vidd csak el! Nekem már úgysem kell - morogtam az orrom alá, mert tudomásul vettem, hogy senkit sem érdekel az, amit mondok. A lapátolást meguntam, ezért csak ültem ott egy szál magamban, és bámultam az előttem tátongó lyukat. Hiába is tagadhattam volna le, legbelül úgy éreztem, magányos vagyok. Megbántam szavaimat, amelyeket neki mondtam, habár már addigra késő volt.
- Itt vagyok - hallottam meg hátam mögül a hangját.
Rögtön megfordultam, hogy megbizonyosodjak jelenlétéről, ám utána egyből megbántam. Pólóján látni lehetett a ráncigálástól keletkezett gyűrődéseket, sötét haja csapzottan simult homlokára, és zilált. Mindössze a kezei közt elhelyezkedő tárgy maradt csak sértetlenül.
- Mi a baj? Miért nem játszol a többiekkel? - ezúttal én érdeklődtem a szituáció felől.
- Mert nem szeretnék - sütötte le tekintetét.
Csalódottság ült ki arcára, amitől kényelmetlenül éreztem magam. Fogalmam sem volt a történtekről, de nem tetszett, ahogyan abban a pillanatban láttam. Még én sem bántam el vele ilyen durván. Morfondírozásomat a nyúzott külsejű fiú szakította félbe, amikor is fogta magát, és letérdelt alig pár centire tőlem.
- Nézd! - nyújtotta felém a kannát, és biztatóan rám nézett.
Egy kis tétovázás után odahajoltam a vödör fölé. Ijedten ismertem fel a benne lévő állatot, így rémülten hátráltam, hogy még véletlenül se kerülhessek közelebb hozzá.
- Semmi baj, már nem él - bátorított továbbra is enyhén mozgatva a kis kannát és annak tartalmát.
Erőt vettem magamon, majd újra a vödör nyílásához hajoltam. A benne nyugvó pillangó mozdulatlanul hevert a legalján széttárt szárnyakkal.
- Minek hoztál ide egy halott lepkét? - szögeztem neki a kérdésem.
- Mert megsajnáltam - jelentette ki.
- Miért? - érdeklődtem közömbösen, mégis legbelül majd szétvetett a kíváncsiság.
- Amikor amott homokoztam a többiekkel - mutatott egy pontra a közelben - , meghallottam, hogy találtak egy nagy darab pillangót, és hogy minden gyereknek meg fogják mutatni a hinták mellett. Egyszer csak odajött hozzám egy fiú, és azt mondta, hogy vigyek oda egy vödröt, amibe bele tudnánk tenni a pillangót. Azután kölcsön kértem tőled a kis kannát, és odasiettem. A kis lepkét összetaposták, kinevették. Mérges lettem rájuk, és megmondtam nekik, hogy ez rossz dolog. Erre az egyik fiú ellökött, és mindenki kinevetett engem. De nem érdekeltek. Felálltam, odamentem a pillangóhoz, és beletettem a kannába. Azután idejöttem. - hadarta el az egészet egy szuszra.
Érthetetlenül cikázott tekintetem közte és a pillangó között.
- Most mi legyen?
- Tudod, arra gondoltam - tápászkodott fel, majd újból letérdelt ezúttal mellettem - , hogy eláshatnánk ebben a lyukban. Nem szeretném, ha még valaki bántaná őt.
Kérlelően a szemembe nézett, én úgyszint, csak éppen kételkedve meredtem szeme világába. Ebből akár egy újabb veszekedés is lehetett volna, ha egy icipicit is melléfogok, de ez nem történt meg. Szememet forgatva nyúltam az oldalamnál nyugvó lapáthoz, és folytattam a homok odébb rakását.
- Jó, de akkor ez még nem elég mély - jelentettem ki megadóan.
Lopva rápillantottam, így megláttam arcára kiülő hálálkodó mosolyát. Hirtelen megemelte a kezét, és közelíteni kezdett az enyém felé. Rosszallóan mértem őt végig, és látszólag ezt ő is észrevette. Ettől a tettemtől egy kicsit megszeppent, bár nem mozdította tovább a karját.
- Segíteni akarok - indokolta meg előző tettét.
Csak ekkor vettem észre keze ügyében a piros kis lapátolót.
Éppen válaszra nyitottam a számat, viszont ő addigra már nekilátott az ásásnak. Habozás nélkül csatlakoztam hozzá, és immár ketten alakítgattuk a gödör mélységét. Szó nélkül térdeltünk egymás mellett, de nem bántam. Abban a pillanatban egyáltalán nem idegesített. Sőt, egyenesen kellemes volt a társasága. Azonban hogyan tudott olyan nyugodtan a közelemben lenni?
Barom - határoztam meg magamnak a választ. Egy kis idő múlva felegyenesedett. Én is ezt tettem.
- Mostmár jó? - néztem rá, erre bólintott egyet.
A közöttünk álló kannába nyúlt, kivette belőle az élettelen pillangót, és az üregbe helyezte. Betemettük, a sír tetejét eligazítottuk, majd hoztam rá pár szál ibolyát, amitől egyből jobban nézett ki.
- Készen van - sóhajtotta. - Mostmár senki sem bánthatja.
Elégedetten pásztázta végig a megmunkált felületet, ami bevallom, szerintem sem lett olyan borzasztó.
- Nem rossz - nyilatkoztam alig hallhatóan, viszont ennek ellenére mégis meghallotta, és ezt egy bólintással a tudtomra adta. Furcsa egy helyzet volt, az egy biztos. Pont az ellenkezőjét tettük annak, amit általában szoktunk.
- Még haragszol? - koccintotta lapátja végét az enyémhez.
Eszembe jutottak korábbi gondolataim, és az a sok dolog, ami miatt nem kedveltem. De miért is pontosan? Talán azért, mert irigy voltam rá. Féltékennyé tett azzal, hogy ő bárkivel kedves tudott lenni, bármennyire is gonosz volt az a valaki. Több figyelmet kapott, míg én csak az övét. Ellentétben velem ő senkit sem bántott, és ezért utáltam. Fájt bevallanom, hogy igenis százszorta jobb nálam.
Kicsit vártam a válasszal, de végül kiböktem:
- Nem.
- Akkor jó - állt fel mellőlem a talajról.
Mondandóját látszólag befejezte, mégis úgy állt ott, mint aki várna valamire. Ki tudja meddig állt volna ott, ha nem jelennek meg hirtelen a semmiből óvodás társaink. Egy kisebb csoportban gyűltek össze mögöttünk, amiből sejteni lehetett rosszalló szándékukat.
- Hé, te! - szólt oda neki az egyikőjük, majd összefont karokkal elénk állt.
Rövidre fogta a dolgot, egyből a lényegre tért.
- Elloptál valamit, ami az enyém. A lopás nagyon csúnya dolog, ugye tudod? - meredt rá a mellettem ácsorgó fiúra, viszont ő mit sem hallva továbbra is az előbb betemetett nyughelyet fürkészte szemeivel. Suttogások ütötték meg a fülemet. Fejem a hangok irányába fordítottam.
- Ebből tuti bunyó lesz.
- Pisilnem kell.
- Vajon hol van a pillangó?
- Ezt muszáj megnéznem - mondták össze-vissza. Látszott rajtuk a türelmetlenség. Mind azon voltak, hogy láthassanak egy kis csatát, vagy egy kis veszekedést. Akár mindkettő is jó lett volna.
- Add vissza! - hallottam a fiú fenyegető hangját, és egyből feléjük kaptam tekintetem. Pajtásom hátraesett zaklatója löketétől, ráadásul a másik indulatosan még bele is rúgott egyet a lábába.
- Na? Mi lesz? - kötekedett tovább, és ismét belerúgott a földön fetrengőbe, csak most erősebben és indulatosabban. Erre a tettére felpattantam, és hevesen az arcába ordítottam:
- Húzz el innen!
Ignorálta szavaimat, és jóízűen még egyet belerúgott. A sötét hajú keservesen felnyögött a fájdalomtól, de csendesen tűrte akármennyire is szenvedett a kíntól. A többiek kurjongattak örömükben, valakik még buzdították is a szőke hajút, valamint kántálni kezdték a nevét, ezzel erőt adva neki. A szőke büszkén kihúzta mellkasát, miközben végigtekintett a tömegen. Hányinger fogott el, ahogyan az arcát figyeltem: önelégült mosolya elég lett volna ahhoz, hogy egy szempillantás alatt péppé verjem.
- Hagyd őt békén!
Dühös kitörésem még engem is meglepett. Mindenki elhallgatott körülöttem... De nem miattam. Értetlenül tekingettem a néma arcok között, majd pillantásom társamra siklott. Immár összekuporodva az oldalán feküdt, felém fordulva. Meglepetten láttam, ahogyan néhány könnycsepp végigfolyott az arcán. A szőke közelebb ment hozzá, és leguggolt a feje közelében. Lassú mozdulattal a homokba markolt, tenyerébe zárta a sok apró szemcsét. Kezét a sötét hajú fölé emelte, majd rászórta.
- Úgy néz ki ezúttal sem segített a kis barátod. Ja várj! Hiszen egyetlenegy barátod sincs -gúnyolódott a szőke, a többi gyerek pedig még egy lapáttal rátettek az idegesítő röhögcsélésükkel.
- Ez nem igaz! Hagyjátok abba! - kapdostam kétségbeesetten fejemet hol a tömegre, hol pedig a két fiúra.
- Talán ha nem képzelődnél egyfolytában, akkor lehet, hogy valami hülyegyerek foglalkozna veled - állt fel a szőke, és visszaballagott a többi gyerekhez. Elballagott közöttük, majd hátra sem pillantva intett nekik, hogy kövessék őt.
- Pápá, bőgő masina! Legközelebb találj ki magadnak egy testőrt is! Ja és megtarthatod a pillangót! - kiáltott még utoljára felénk.
Mikor már elmentek felsegítettem a helyben hagyott fiút.
- Jól vagy? - kérdeztem az arcát fürkészve.
Szipogva törölgette meg kézfejével könnyes szemét, amitől egy kissé rosszul éreztem magam.
- Aha - adta válaszul.
- Idióták! - sziszegtem dühösen.
- Azok - értett velem egyet.
Értetlenül pillantottam rá, mert eléggé ledöbbentett a válasza. Ő is rám nézett, ezután hangos nevetésben tört ki.
Ez tényleg bolond - gondoltam magamban. Miután befejezte, boldogan nézett egyenesen a szemembe. Rám mosolygott, majd így szólt:
- Minek kellenek barátok, ha te itt vagy nekem? - mosolyodott el.
- Te tényleg hülye vagy - vontam össze szemöldökömet.
- Tudom - mondta jókedvűen, majd elindult az egyik irányba.
Egy darabig figyelemmel kísértem, ahogyan egyre jobban távolodott el tőlem. Amikor elérte a homokozó szélét, visszafordult, és hívogatóan kinyújtotta felém egyik karját. A Nap megvilágította kissé piroskás arcát, és lenge tavaszi szellő borzolta fel a haját. Száját beszédre nyitotta, amiből ezek a szavak hangzottak el:
- Mondd... van kedved velem játszani?