Egy Festékes Vászon

Egy Vallomás

Most jelenleg csak az jut eszembe, hogy miért is történhetett ez valójában. Miért hagytál el? És ami ennél is jobban aggaszt: ki voltál számomra, hogy ennyire sóvárgok kecses személyed után? Rejtelem. Mivel elmentél, valószinűleg sosem fogom már megtudni, csak az enyhén foszladozó emlékeimre támaszkodhatok.

Nem is olyan rég volt pedig, hogy még itt álltál mellettem, s fogtad a kezemet. Még most is érzem bőrömön érintésed perzselő szikráit. Látom magam előtt, ahogyan a szél felborzolja sötét hajzuhatagodat, s a kavalkád mögött megjelenik egy őszinte, örömteli mosoly. Testeden fehér ruha, derekadnál pedig egy éjsötét szalag ölel körül. Fülemhez hajolsz, hogy édes szavakkal halmozhass el, mégis csak a csend köszönt vissza rám.

Elhúzódsz, s újra szemben találom magam a mosolyoddal, ami oly' vidáman áraszt be mindent fényével, hogy bármely természeti képződmény meghajolhatna előtte. Gondolatban visszatekintek rád, na meg eme törhetetlen pillanatra.

Minden egyes foszlány megjelenik előttem, az ez utáni pillanatban pedig nagy csalódás ér. Hisz rádöbbenek, hogy mindig is ugyanolyan voltál. Csak mosolyogni, nevetni és vigasztalni tudtál, sosem törtél le, vagy voltál szomorú. Mindig ugyanazt az arcot mutattad, azt a kétes, hazug maszkot.

- Kérlek hagyd abba! - visszhangzanak szavaim az üres térben - Miért nem hagysz már végre békén?! - vált át hangom fenyegetőbe.

A szívem gyorsan kalapál, teljesen felpezsdül tőle vérem, s csak a harag, a csalódás kergetőzik balga fejemben. Pulzusom megnövekszik, a gondolataim elözönlenek, akár az özönvíz, feltárul a múlt, lábaim megremegnek, testem megrezdül, minden és mindenki egybeolvad, a tér és az idő megszűnik létezni. A vérsikoly hallatán összeszorul egy pillanatra a tüdőm, s megfagy az ereimben a vér.

Végre vége. Mostmár minden tiszta. A szívem még mindig vadul kalapál, és a levegő csak most jut újra szervezetemhez. Meredten bámulok sápadt arcodra. Fekete hajad már nem olyan fényes, mint volt. A ruhád fakó és piszkos, s a szalag... szorosan fűződik a nyakad köré. Keskeny szád egy egyenes vonal: többé már nem mosolyog.

Elmém mostmár letisztult, nem kavarognak a gondolatok. Immár némán hallgatom a csendet.

Szívem halkan megremeg, és megérzem arcomon a lángoló keservet. Többé már nincs a maszk, örökre megszűnt. De akkor mégis... Miért fáj ennyire, hogy elmentél?