Suprise [YoonKook]

☆ 5 ☆

Kérdőn pillantottam a szőkére, aki idegesen beletúrt a hajába, de amint rám vezette tekintetét, meglágyultak a vonásai. Elmosolyodott, majd egy apró csókot lehelt ajkaimra.

-Hallottad, öltözzünk – sóhajtott fel, miközben fejével egy aprót biccentett az ajtó felé, ezhel gondolom arra utalva, hogy ő nem akarna menni, de Nam megparancsolta és mivel ő a leader, szót kell fogadnia. De az is lehet, hogy tévedek és más tervei vannak, ki tudja? Min Yoongit nehéz megérteni.

Leszálltam róla, és pólómat kezdtem el keresni a földön. Nem is lett olyan messze eldobva, mint ahol az a földön feküdt. – De ne hidd, hogy megúszod ezt itt – mutatott ágyékára és már épp pirultam volna el, amikor hirtelen rácsapott a fenekemre, ezzel még inkább zavarba hozva engem.

-...szóval lehetne, hogy velünk töltse az estét? – fogtam el a beszélgetés utolsó pár szavát, amit Nam folytatott anyukámmal. Családtagom meglepődve nézett a koreai srácra, mint aki nem hisz a szemének. Na erre kíváncsi leszek.

-Látom megismerkedtél Namjoonnal – könyököltem vállára, hiszen jóval kisebb nálam, gúnyos hangon beszélve vele. Mindig azt mondta nekem, hogy ők a való életben kis vézna, fiúknak nem nevezhető emberek, akiket fogpiszkálónak sem lehetne használni, hiába mutattam én ezer és egy képet arról a sok izomról...

-Mit keres itt? – kérdezte sokkos állapotban.

-Ma az egész napot velük tölt… – kezdtem volna bele, de félbeszakított.

-Igen, azt mondta, de… Miért? – értetlenkedett, jogosan. Eleinte én sek értettem a dolgot, sőt, igazán most sem nagyon, csak elfogadtam és örülök neki.

-Már mondtam, hogy… – kezdte volna el RapMon is a magyarázatot, de nem hagyta, hogy befejezze, hiszen közbeszólt, csak mint nálam.

-Tudom! – emelte fel hangját, mintha már fél éve próbálna megértetni velünk valamit.

-Akkor meg mit értetlenkedsz? – vontam fel szemöldököm.

-Csak... simán nem hiszem el! Olyan... hihetetlen ez az egész – tette karba karjait. Hangja inkább sugallt döbbenetet, mint haragot, aminek nagyon örültem, mert ez azt jelenti, hogy mehetek velük! Bár nem tudom, azok után, ahogy Nam reagált, ennek örülnem kellene vagy sem.

-És mit gondolsz? – néztem végig a két srácon. – Így is lányosak? – súgtam fülébe önelégülten, hatalmas vigyorral az arcomon, hiszen már nem foghatja a photoshopra azokat az izmokat!

-Igen – fintorgott. Sikerült egyetlen egy szóval összerombolnia bennem egy egész világot. Azt hittem, mást fog mondani és majd ámuldozni fog rajtuk!

-Mehetünk – néztem unottan Jooniera, majd megindultam az ajtó felé. Én ezt tovább nem is hallgatom, végén megbántja őket, velem együtt.

A kocsiban néma csend uralkodott, ezért gondoltam bekapcsolom a rádiót, de csak a telefonomon, hiszen a hátsó ülésen ültem, nem értem volna el a rendeset. Sajnos csak szar zenéket játszottak le, valamiért BTS sosem szól, pedig biztos, hogy nem én lennék az egyetlen, akinek tetszene! A most szóló zenék közül is csomót utálnak az emberek, mégis lejátszák őket, akkor a BTS miért nem mehet? Ah, sosem értem meg... Inkább kikapcsoltam.

-Túl nagy a csend – suttogtam magam elé, hiszen nem szeretem a síri csendet, mert akkor a gondolataim rabja vagyok. Nem beszélgetést akartam kezdeményezni, csak megállapítani egy tényt magamban, de pechemre Monnie meghallotta és reagált is rá.

-Akkor beszélgessünk! – fékezett le hirtelen, ami miatt lefejeltem az ülésének a fejtámláját, mert nem voltam bekötve. Kár volt megszólalnom...