Suprise [YoonKook]

☆ 3 ☆

Nagyon fájt a szívem, amikor elérkezett a délután nyolc óra, ugyanis akkor váltak el útjaink. Ők bementek a hotelba, én pedig hívtam egy taxit, mert nem volt kedvem sétálni, bár a tagok többször is felajánlották, hogy hazavisznek, de muszáj volt kiszellőztetnem az agyamat, átgondolnom a napot, így elutasítottam. Viszont most, én idióta, ahogy bámulok kifelé az ablakon, rájöttem, hogy kicsivel több időt tölthettem volna velük, ha hazadobnak kocsival. Miért is nem jutott ez előbb eszembe? Annyira imádom magamban, hogy utólag annyira kurva okos tudok lenni, de amikor ott vagyok, hogy helló, kéne valamit csinálni, sosem azt teszem, amit kellene, helyette inkább valami akkora hülyeséget viszek végbe, amit aztán évekig bánhatok.

Nincs mit tenni, sajnos nem tehetek mást, mint beletörődni a sorsomba, ugyanis ha visszafordulnék és azt mondanám nekik; "Oh, sziasztok! Képzeljétek, eggondoltam magam félúton, úgyhogy visszasétáltam ide, csak hogy mégis hazavigyetek!" – tuti nem néznének hülyének... Én fasz!

A fejemben létrehozott kis terv, miszerint Yoongi hogyan fektetne meg, nem vált valóra. Mily' meglepő… Pedig biztos nem lett volna mindennapi az a szeretkezés... Igaz, még azt sem tudom, milyen valakivel szexelni, de már benne vagyok abban a korban, hogy ki legyek éhezve valakire. Sajnos eddig csak a jobb kezemre számíthattam, de azt hittem, ez majd változni fog. Volt is arra alkalmam, hogy más jövő várjon rám és egy szexistenre legyen bízva a családi ékszerem, csak hát balfasz vagyok, ezért visszautasítottam minden lehetőséget arra, hogy változtassak azon, hogy az egyetlen dolog, amivel viszonyom van, az a saját kezem legyen, így valószínűleg egyedül fogok meghalni. Még a mancsom is el fog hagyni, mert annyit verem majd a magányos, 30-as éveimben járva, hogy lerohad, vagy nem tudom. Kutyáról vagy macskáról nem is álmodok, végén ők bánnák, hogy kiéhezett vagyok...

Fülemet bedugva dőltem neki az ablaknak és néztem a tájat, miközben BTS-t hallgattam. Belőlük sosem elég, na. Hiába töltöttem velük az egész napot, egyszerűen többet akarok. Velük akarok élni, én is meg akarom ismerni a kultúrájukat, akarok enni koreai ételt, bár nagy valószínűséggel nem ízlene, és szeretném látni a dormot is. De én sajnos nem dönthetek úgy, hogy; ,"Hm, már délután három óra, akkor itt az ideje felülni a magán repcsimre és meglátogatni Dél-Koreát, hogy megnézzem, mizu van a kedvenc bandámmal”. Pedig ha én rajtam múlna, már ott élném a mindennapjaimat…

Anyukám angol, apukám meg koreai, én pedig Los Angeles-ben jöttem világra, de egyszer sem mentünk el apa születési országába. Amikor a szüleim elváltak, anya egyszerűen megutált mindent, ami a keletiekhez kapcsolódik, bár nem tudom miért, hisz oké, apa seggfej volt, de nem mindenki ilyen!

Amikor hirtelen lefékezett a kocsi, én lefejeltem az anyósülést, mert nem voltam bekötve. Megnéztem, hogy mi miatt nyomott satuféket a sofőr, és azt láttam, hogy a zebrán valaki át akart menni, de a füle be volt dugva, ezért gondolom nem hallott minket. Majdnem elütöttük, jézusom! Tényleg nagyon közel volt! Ha a lány nem ugrik egy kicsit hátra, simán nekimegyünk az oldalának.

Amikor a kiscsaj elnézést kért, a taxis hátranézett rám, nem a legbarátságosabb tekintettel, szóval kétlem, hogy afelől szeretne érdeklődni, jól vagyok-e.

-Öv? – ráncolta homlokát.

-Oh, úgy röstellem! – hajoltam meg azonnal, bár ülve egy kicsit furán nézett ki ez a mozdzlatom, majd bekötöttem magam a biztonsági övvel.

Hogy miért hajoltam meg, mikor angol vagyok? Nem tudom. Amióta ismerem a BTS-t, sok mindent átvettem tőlük, például; ha nevetek, folyton tapsolok, minden evéshez pálcikát használok, fülemet piercingek borítják, hajam mindig más színekben pompázik, bárhova megyek, maszkot viselek. Ezek szerint a köszönési formájukat is elsajátítottam.