Silence scream /Jimin f.f./

1. rész

Lábaim kapkodom, a föld kemény kövezett szegényeiről. Emlékeim fejemben kavarognak. Lassan összemosódva szaladok. Szaladok a semmibe, egyedül. Anna Miller, Anna Miller, hajtogatom. Lassan születésemtől kezdve anyám, és apám arcán át szökésem pillanatáig, minden a ködbe vész. Egyre jobban hullnak a cseppek, és hallom szép egyenletes kopogásukat. Anna Miller. El ne felejtsem. Levegő vételem egyre nehézkesebb, lábaim is nehezen reagálnak. Még egy kicsit. Fordulok be a kanyarba, és meg látva egy hatalmas kertes házat megyek oda. A kapu elektromosan nyitható. Csöngő után kutatva, szemeim homályosabbá vállnak.

-Erre!- hallom. Szívem pumpálása is zakatol. Gyorsabban, keresgélem. De csak egy hangszórónál találok gombot. Nincs más választásom. Megnyomom. A léptek egyre hangosabbak lettek. Miért is menekülök?

-Igen, miben segíthetek?- Hallatszik egy lágy vékonyabb hang a készülékből. Szemeim már csukódnak és karjaim is egyre nehezebbek. Utolsó levegőmmel azonban még beszédre nyitom szám.

- Segíts- hangom vékony, remeg, és erőtlen. Képességeim itt azonban elvesztek velem együtt. Lábaim összecsuklanak alattam és érzékeim megszűnnek. Mindenem oda lett ebben a hideg vizes éjszakában. Az emlékeim, a kilétem, a személyiségem. Honnan jöttem, ki vagyok?

Érzem, ahogy a hideg falak egyre jobban záródnak. Torkom is szorul. Mikor lesz már vége? Szemeim elé egy-egy sós csepp emelkedik. Ahogy pislogás közben térdeimre hajtom homlokom, úgy cseppennek az alattam tátongó hideg űrbe. „Segítség" suttogom, miközben arcom egyre nedvesebb. Mit tehetnék? Hirtelen nyílva az ajtó áramlik eddig, pihenő retinámba a sárga fény. Torkomba egy gombóc jött. Az ajtó kereteibe zárt alak meg egy hallható mosolyt, mutatott. Szívem pumpálni kezd, és Urrá lesz rajtam a pánik.

Fejem felkapva, az addigi párnáról hirtelen, szemeimbe tomboló fény, áradat, miatt gyors pislogásra kényszerültem, és arra hogy kezeimmel eltakarjam a valóságot.

-Minden rendben?

- Hagyd csak most kelt fel!- csapja le az illetőt. Szemeim a hangok irányába fordítom, azonnal torkomban az a jól megszokott gombóc fogad. Szívem ismét csak kalapálni kezd, és kérdések százai jár a fejemben, de torkomon nem eresztem ki. Megszorítva a rajtam lévő takarót, húzódok a kanapé támlájának, és magam elé húzva lábaim, szemlélem a helységből ki vezető ajtót.

- Szia! Nem kell félned biztonságban vagy, engem Namjoonnak hívnak, és téged?- hangja sehonnan nem volt ismerős, mégis dezsavú ként hatott. Nem tudok válaszolni, a kérdésére, de ha tudnék, sem tenném. Már csak azért is, mert hangom sem akarja a jót. Inkább szemeim térdeimre vezettem, és átölelve azt, hallgattam.

-Lehet, nem érti, amit mondunk.- mondja az egyik fekete göndör hajú srác.

-Igen meglehet. – Valóban nem hasonlítok rájuk, de azért értem, amit mondanak, de fogalmam sincs miért.

- Figyelj nem kel félned, nem akarunk rosszat. – kezdi egy más nyelven amit, nagyjából szavanként ki értettem, miközben lassan mellém ül, amitől testem azonnal remegni, kezdett, és levegő, hiány miatt, alig, vagy nem is láthatóan fuldokoltam, és egyre jobban csak a kijáratra tudtam gondolni. Lassan egyre melegebb lett körülöttem a levegő és szédülni is kezdtem. Ahogy észre vette, hogy valami nem oké, velem fel állt. – Jól vagy? Minden rendben? – kérdezték egyszerre mind a heten, és közelebb jöttek. Arcom ég, és folyamatosan csak folynak rólam, a sós cseppek. Gondolataim csak az ajtó és a saját kontrolom közt zajlott.

- Álljatok egy kicsit hátrébb!- utasítja az egyik a többieket, akik teljesítve utasítását tesznek eleget neki. – Jól érzed magad? Hívjunk mentőt? Kérdi ő is kissé távolabbról. Amint tudatosult bennem, hogy nincsenek olyan közel hozzám, a remegésem, és a többi tünetem is alább hagyott, bár nem szűnt meg. Bólintva egyet jeleztem, hogy minden rendben. Döbbenten néztek, hogy értem a kérdést.

-Ezek szerint tudsz koreaiul? – kérdi a fekete göndör hajú kissé csillogó szemekkel, ahogy a mellette lévő is rá eszmélt, neki is csillogni kezdett a szeme. Tehát koreaiul beszélnek? Bólintva egy aprót teszem állam térdemre.

- Mi történt veled? Hogy kerültél ide? – kérdi ismét az első. Ismét le néztem. Nem tudom... Nem tudom, hogy kerültem ide vagy, hogy ki vagyok... Annyira emlékszem, amit most álmodtam... De fogalmam sincs ki volt az a fickó... Meg próbálva megrázni a fejem értetem meg velük, hogy nem tudom.

-Semmi? – Kérdi a göndör hajú. Huh? Erre a következtetésre jutott?

- Szerintem inkább nem tudja. – mondja a mellette lévő szöszi. A hangja lágy és vékony volt. Olyan ismerős. Az ő hangja a leg ismerősebb... De miért? Halványan mintha derengene, hogy esik... Talán még futok, is, vagy csak sétálok? Akár hogy is érdekes hangja van. Gondolataim elterelődve marad abba remegésem.

- Nem emlékszel rá, hogy hogyan kerültél ide? – kérdi az, aki előbb hátrább intette a többit. Bólintva egyet szorítom magamhoz lábam. Miért nem tudom? Mit tettem? Miért nincsenek emlékeim?

- Értem... - vakarja meg tarkóját az első, aki kérdezgetni kezdett, engem. – Azt tudod, hogy hívnak? – néz rám. Megrázva fejem fúrom jobban lábaimba. Szemeim ismét nyáladzani kezd.

-Akkor most mit tegyünk Hyung? – kérdi valamelyik. Hangja mélyebb, még is halk egy kicsit.

- Nem tudom Jungkook...

- Talán szólni kellene valakinek?

-Lehet... De nem tudjuk kik elől menekült...- Menekültem? Villan be egy kép, ahogy futok az esőben, és egy kapunál össze esek. Víszhangzik minden... Miért menekültem?

- Akkor meg tartjuk? – Kérdi a göndör mellett lévő hangja.

- Ő nem egy állat, Hyung! – hallom az a lágy hangot.

- Szerintem mára hadjuk ennyiben a dolgot, és mennyünk enni. Biztos te is éhes vagy. – emelem fel fejem és látom, hogy meglepődve néznek rám. Megrázva a fejem hajtom vissza térdemre.

- M.. Mi baj? Valami rosszat mondtunk? – mintha mellkasomban egy hatalmas súly lenne, és húzná lefele. Könnyeim csak potyogtak, de nem tudom miért. Meg rázom fejem. – Akkor mi baj?- Nem válaszolva, veszek néha egy apró levegőt.

- Tessék. – egy mély hang hangzik közelemből. Össze húzva magam nézek fel. Egy szürke hajú srác állt előttem talpig feketében, zsepit nyújtva felém. Bólintva picit veszem el tőle, és kissé elfordulva fújom ki az orrom. A srác vissza lépve helyére figyel a többivel együtt.

- Gyere együnk egy kicsit hátha jobb kedved lesz tőle rendben? – Guggol le kissé távol, de elém. Össze húzódva kezdek ismét kicsit remegni. – Tényleg be sem mutatkoztam. – mosolyog – Seokjin vagyok. - Áll fel ismét és rá mutat a göndörke és közte állóra. – Ő meg, itt Hoseok, - majd a göndörre – Taehyung, - aztán arra, akinek olyan érdekes hangja van – Jimin, - a mellette lévőre, aki a zsepit adta, - Yoongi, - a mellette lévőre – Jungkook, - majd arra, aki először mutatkozott be – Namjoon pedig már bemutatkozott. –mosolyog rám.