Silence scream /Jimin f.f./

7. rész

/Jimin/

Hátra dőlve mosolygom. Most tényleg azt mondtam, hogy aranyos? Ettől kénytelen vagyok mosolyogni. Kissé zavarba ejtő, de ez igaz. Aranyos reakciói vannak. Elő véve telefonom, ütöm el az időt. Görgetve a filmek között arra eszmélek, hogy egy fej zuhan a vállamra. Oda nézve látom, hogy Anna elaludt. Lefagyva nézem kitágult szemekkel. Hagyom aludni biztos keveset aludhatott. Vissza tekintve telefonomra keresgélek a filmek között. Valahogy már mindet láttam, ami itt van. Felhagyva a keresgéléssel, indítok zenét, és fülesem egyik fülembe rakva hallgatom. Rá pillantva a lány fejére, akaratlanul is elmosolyodom. Mi? Megrázva fejem óvatosan, terelem vissza gondolataim telefonom kijelzőjére. Már a 10. zene indult be, mikor félszemmel, látom, hogy Jungkook előrébb hajol. Felemelve fejem figyelek rá.

-Anna sír.- suttogja, mire fejem Anna felé fordítva hajolok közelebb, hogy rálátásom lehessen, arcára. Valóban könnyezik. Nem szeretném, ha szomorú lenne, így gyengéden balkezemmel, ami szabad megfogom vállát, és gyengéden ébrezgetni kezdem.

-Anna. Anna.- szólítgatom. Egy kis mocorgás után, lassan kinyitva könnyes szemeit, ébredezik.

/Anna/

Szemeim Jimin szemeibe nézve realizálom a helyzetet. Olyan közel van. Szívem ritmusa azonnal plafonra ment, és reflexből felültem. M.. Most tényleg rajta aludtam? Kezd forrni az arcom.

-Anna, minden rendben?- kérdi az előttem ülő. Bólintok egyet.

- Rosszat álmodtál? –tekintek félig a mellettem lévőre, akinek szemeiből, egyfajta meghitt aggodalom sugárzott. Tekintetem a padlóra terelődve vacillált. Két lehetőségem közül hirtelen választva bólintok egyet, megerősítve hipotézisét. –És el is mondod, mi volt?- Nyitja nagyobbra pupilláját, amit csak egy pillanatra láttam, mert elkapva fejem vezetem tekintetem eredeti helyére, a talpunk alatt lévő vasdarabra szegecselt szőnyegre. Meg rázva fejem válaszolok... Hisz, hogy is mondhatnám el? És amúgy is csak egy álom volt... Nem nagy ügy...

-Na, mindenki, hamarosan megérkezünk.- hallatszik elölről, a kormány mögül. Mély levegőt véve hajtom tekintetem az üveg másik oldalán elterülő tájra. Dombos zöldellő területen, itt ott fa csoportosulás, látható, amin egy-egy madár, csicsereg vidáman, vagy mókus szaladgál. Nagyon szép táj. Valamiért elkapott az az érzés hogy meg kellene ezt örökíteni, de nem tudom, hogy lehetne. Amint elértük célállomásunk, engem nehezen be csempésztek az egyik szobába, ami állítólag Taehyungé, így nem lesz gond, ha itt leszek. Adtak kulcsot, hogy zárjam az ajtót, nehogy meg lássanak, mert akkor az lesz a legkevesebb, hogy ők bajban lesznek... Vagyis így fogalmaztak... De mi van, ha nekem ez a legnagyobb baj? Nem szeretném, hogy bárki is bajban legyen miattam... Ülve az ágyon gondolkodtam, hogy mi lehetne ezek után... Hogy tudjam, meg ki vagyok? Elő véve telóm, nézelődök benne. Játékok vannak, néhány ilyen logikai, de van egy fura harcos, is... Ismerősen, hat... Vagyis annyit levágtam miután utána néztem, hogy egy anime. A címe Naruto... Akkor ezek szerint szeretem az ilyeneket... Bármi is ez... Kutakodva kicsit, amit egyre jobban élvezek, rájöttem, hogy valóban jók. Rendben. Akkor, nézzük meg mondjuk, a hívás listát... Sokszor beszéltem apuval, meg a nagymamámmal... De van néha-néha mások is... Nem vagyok túl szociális, az tuti... Valami azonban szemet szúrt... Az oké hogy apuval sokszor meg a nagymamámmal is sokszor beszéltem, meg hívtak is... De anya feliratot egyáltalán nem látok... Ez miért van? Néha kereszt apa is hívott... Hm... Érdekes... De nagypapa felirat sincs... Olyan érzésem, van, mintha akarna valami előbukkanni az emlékeimből, de nem megy neki... Biztos jelent valamit, ez... Kutakodjunk tovább... Ahogy bezártam az ablakot, nem tudtam másra gondolni csak erre... Így nem is nagyon tudtam figyelni... Letéve kezemből a hívó készüléket, sétálok az ablakhoz. Az ablakból egy hatalmas rét terül el. Az ablakhoz közel meg egy Sakura fa is található... Honnan tudom, hogy az milyen fa? Mindegy... Talán abból az animéből... mintha lett volna benne ilyen nevű karakter... De az is lehet, hogy rosszul emlékszem... Szemeim egy kicsi madarat szúrnak ki. Pont a virágok között van... Olyan jól néz ki... Le kéne rajzolnom... Ültet egy gondolat sátrat az agyamnak nevezett helyen. Nem kéne turkálnom, lépek el az ablaktól és nézek körül. Az asztalon van egy fényképező. Talán akkor a fiókban kellene lennie, lapnak... Ha csak nem fotó papír van ott... De arra meg nem rajzolhatok... Ki nyitva nagy nehezen a tároló eszközt. Tárul szemem elé a fotópapír... Remek.. A másikban szerencsémre találtam egy két lapot. Az asztalon meg volt egy tolltartó is, amiben találtam a sok ceruza közt megfelelőt... Biztos jó ötlet... Nem kéne turkálnom... Bocsánatot kell majd kérnem, ha bejön.. Megbeszéltük, hogy, lesz egy kód, és hogy csak arra nyissam ki az ajtót. Majd akkor bocsánatot fogok kérni ezért. Az ablakkal szembeni falnak támaszkodva ahol rá látásom lett, a madárkára, kezdek vázlatozni. Karikával emelem ki a feje helyet, majd meg húzva a lény tengelyét jelölőm ki a méreteket is. Sikeresen meg is rajzolva körvonalait nagyjából, gondolkodom, hogy is rajzoljam meg tollazatát... Itt arra jutók, hogy előbb az ágat rajzolom, meg, ahogy látom, plussz egy kis fantáziával. A valóságban nem hullnak még a virágok, de én így képzeltem el. Hirtelen kopogás hallatszik az ajtó irányából. Ez a megbeszélt kopogás, így oda lépve, fordítom el a kulcsot a zárban. A falap túloldalán Jimin nézelődött jobbra, balra, hogy senki se vegye észre. Belépve, ismét be zártam, a szobát, de felmerült bennem egy olyan érzés, hogy nem kéne... Sajnos ezek szerint elég bizalmatlan, vagyok... A kulcsot benne hagyva a zárban fordulok felé, a földre pillantva, és kezembe véve, telefonom pötyögök.

- „Igen, mit szeretnél?"

-Csak rád néztem, hogy, hogy vagy.- mosolyog. Furcsának tartva, pillantok a földre majd rá, és lassan a rajzom felé haladok. Leülve oda rakom ölembe a könyvre tett lapot, amin már a madár tollazata hiányzott csak. -Rajzolsz?-jön mellém az illető, aki itt van még velem. –Azta nagyon szépen rajzolsz, én biztos nem tudnék ilyet.- ül le mellém, amitől rögtön gombóc került a torkomba.

- „Köszönöm, de biztos te is szépen rajzolsz."- mutatom a telefonba, amire elmosolyodik.

- Úgy gondolod? – mosolyog rám, amitől arcom hirtelen forrni kezd, szemeim azonnal a padlóra tapadnak.

- „Hát nem tudom, hogy hogyan, vagy mit rajzolsz, de biztos te is ügyes vagy..."-mutatom félve telóm, fejem közben még mindig a földet fürkészi. A mellettem lévő lágyan felkuncog.

- Hát, köszönöm. – bólintva jelzem, hogy szívesen. Magamban azonban automatikusan mondom, is, de ki mondani nem tudom... Érdekes... Közelebb húzva lábaim magamhoz nézek vissza a rajzra, majd az ablakra. Szemeim, azonban egy szomorú látványra tekintenek. A madárka elrepült... Vissza nézve a lapra, gondolkodom, hogy akkor most mit csináljak? Hogy rajzoljam meg a tollait? Am úgyse tudtam, hogy hogy kellene...- Nem folytatod? Vagy zavarlak?- hallatszik mellettem ülő hangja, aki felkelni készül. Gondolom azért, hogy „ne zavarjon" De valami meg mozdulva bennem, nem akarja, hogy felkeljen mellőlem.

-„Nem egyáltalán nem zavarsz. Csak nem tudom, hogy hogy rajzoljam meg a tollait, a madárnak."-mutatom gyorsan telefonom, felé. A fiú, aprót elmosolyodik, mintha meg könnyebbülne, vagy ilyesmi, és helyet foglal ott ahol eddig is volt.

- Meg nézhetem? – nyújtja kezét, mire oda adom neki a könyvet, amin a lap pihen. – Köszönöm. – Ismét biccentek egyet magamban mondva azt a bizonyos szót, mit ezután szoktunk. –Szerintem mi lenne, ha kiszíneznéd, a virágokat, és a faágat, és mivel elrepült a madár, azt szürkén hagynád, olyan füstösen? – ránézve tágulnak ki pupilláim, hisz nagyon is tetszett ez az ötlet. Mikor szeme arcomra tévedt reflexszerűen, a padló csillogására kaptam retináim, és telefonomért nyúlva pötyögök.

- „ Ez jó ötlet, köszönöm." –mutatom neki.

- Igen?- biccenti oldalra fejét, én meg előre, jelezve az igent. –Akkor örülök, hogy segíthettem. –Mosolyodik, el, és vissza adva a papírt, meg a könyvet, áll lábra. –Viszont most vissza kell mennem, nehogy feltűnő legyen, a távollétem. – szívem mintha hirtelen, lezuhanna, majd vissza jönne. Érdekes érzés volt mind ez, mert nem rémlene, hogy tapasztaltam volna ezt már eddig is... Bár ki tudja...

- „Rendben, köszönöm, hogy segítettél, és bocsánat, ha gondot okozok nektek..."-mutatom telóm, szemeim lent a szokásos helyen ragadtak, mind addig, amíg egy halk mosoly meg nem találta fülemet.

- Nyugi egyáltalán nem zavarsz senkit, Anna. –ahogy ki mondva nevem fejezi be mondatát, szívem mintha ki szaladt volna, hirtelen belőlem, és messzi ment volna. – Rendben? –hangja kissé komoly lett hirtelen, mintha, amitől hirtelen, lefagytam, de még lassan aprót képes vagyok bólintani, így meg tettem.. Ekkor arca ismét enyhébb lett, és szája is mosolygósabb lett. – Akkor, szia, majd még jövök, ha tudok, nem baj ugye? –Fejem megrázom, bár arcom picit meglepőd ötséget sugárzik, ezért enyhülhetett meg, arcvonása gondolom... Megfogva a kilincset, nyitja ki óvatosan az ajtót, és körülnézve oson, ki. Háta mögött halkan becsukva a falapot, távozik. Nézve egy darabig, azt ahol ki jutott, arcomon a meglepődöttség nem lankad.