Kitaszítottak - Görög mitológia ff.

1. Fejezet

Csupán bújtam az oldalakat, miközben Papa kezét szorítottam. Néha-néha a nagyapámra sandítottam, akinek arca sápadt volt, kopasz fején megcsillant a kórházi lámpának fénye, glóriás vonva a feje köré. Rendkívül lefogyott, mióta megkezdték a kemót. A régi ingei már csak lógnak rajta. Néhányból bevarrhatnék egy kicsit.
Papa észrevette, hogy figyelem. Szélesen rám mosolygott és megszorította a kezemet.
– Min agyalsz, angyalkám? – kérdezte mély rekedt hangján.
– Azon, hogy meg kéne varrnom az ingem – mondom újra végigmérve papát.
– Miért kéne? – kérdezi döbbenten.
– Nézz magadra Papa! – mutatok végig rajta. – Úgy lóg rajtad, mint tehényen a tölténytáska – mondom elképedve, mire papi hangosan felkacag.
– Anyukádra ütöttél, kicsi Avy – kuncog Papa. Virsli ujjaival megsimította az arccsontomat és arrébb söpör pár göndör barna tincset. – Miért nem kötöd fel a hajad? Eltakarja azt a gyönyörű orcádat – vonja össze a szemöldökét.
– Ezt is anya mondta mindig – jegyzem meg, mire Papa bizonytalanul elhúzza a kezét. Szemei elszomorodottak, hátradőlt a kis fotelban és maga elé meredt.
– Édesanyád, különleges teremtés volt. Rémesen makacs, okos, jószívű és humoros. Ezeken kívül makacsul hitt a görög istenekben és abban, hogy nem mindegyiktörténet igaz róluk. Ha úgy vesszük, Hádész túl korán vette magához – Papa ritkán mesélt anyuról. Fájt neki az elvesztése, csak én maradtam neki. Anyu egy balesetben hunyt el, mikor hét éves voltam. Nem nagyon emlékszem rá. Csupán a meséire. Minden este görög mitológiát mesélt nekem, a saját változatában. Történész volt, nem keresett nagyon sokat, viszont gyermekeknek készített kedves meséket igaz történet alapján. A görög mitológiáról szőtt elképzeléseit is papírra vetette, viszont azokat senkinek sem mutatta meg, így szimplán a fiókjának lettek felcímezve. Apukámat sosem ismertem, anya sosem mesélt róla, csupán annyit tudok, hogy olyan kék szemei voltak, akár nekem. Nehezen éltünk meg, anyunak három állása volt és sokszor aludtunk Papáék panziójában, aminek a neve Muriel, ennek a jelentése pedig az, hogy ragyogó tenger. A panzió görög stílusban épült, a parton. Külön strandész van, meg medence a hátsóudvaron. Óriási az a ház, rengeteg vendég szokott érkezni hozzánk. A legtöbb szoba pedig gyönyörűen rálát a Csendes-óceánra. Még hogy nem hozhatjuk el görögöt ide. Hát a Papa már a nyolcvanas években megtette.
A családom ősidők óta rajong a görög dolgokért. Még a dédszüleim is görög eredetű neveket adtak a gyermeküknek, bár a Mama alapból görög származású volt. Papa Darius, Mama pedig Celia volt. Igen, sajnos a nagymamám is elhunyt már. Ő anya halála után nem sokkal hunyt el. Egyesek azt mondták, hogy csupán megszakadt a szíve. Papa hetekig el sem hagyta a szobáját, így a házvezetőnő, Irene gondoskodott rólam. Ő olyan számomra, mint valami keresztanya.
A háztartásban dolgozik még Effie és Cadie, akik szobalányok, na meg Miles a mindenes. Tudom, vicces szójáték, vagy inkább olyan, mint valami rossz gyerekmese címe, de ez az igazság.
Papánál három hónapja diagnosztizáltak áttétes májrákot. Nagyon gyorsan terjed. Az orvosok mindent megtesznek, de... Van amit csupán el kell engedni, én mégsem tudom elengedni. Mivel túl sok szervére terjedt át, már nem engedik, hogy én legyek az egyetlen donor, sőt. Papa mindvégig ellenezte. Azt mondta, hogy inkább meghal, minthogy én fölöslegesen váljak meg egy vagy több szervemtől. Szóval most itt vagyunk, egy újabb kezelésen, amely talán enyhíti az én Papám fájdalmait. Nincs sok kilátása, és ez akárhányszor eszembe jut, úgy érzem el fogom magam sírni.
Lassan végeztünk a kórházban, viszont pár pillanatig még leültünk a váróba, ugyanis Papa nem érezte magát valami jól. Kezelések után ez szokott történni. Vagy közben. Még húsz percig ott maradtunk a kórházban, majd elindultunk a kis kincsemhez, a kocsimhoz. Kocsimániás vagyok? Igen, talán. Viszont az én Dollymon nem látszik egy karcolás sem, a sárfoltokról nem beszélnék. Ez itt Kalifornia tengerpartos része, a kis terepjáróm állandóan ki van téve a homoknak, meg a sárnak.
Besegítettem Papát az anyósülésre, majd átsiettem az én helyemhez. Lassan vezettem, hisz úgy gondoltam ráérünk, de papa türelmetlenül dobolt a műszerfalon. Vagy az zavarta, hogy Kelly Clarkson zenéket nyomatok, vagy az, hogy úgy vezetem a kicsikét, mintha lassúsági verseny lenne. Hát igen, 25-tel haladtam. Nem rohanok sehová.
– Avy kincsem, csak egy kicsit taposs a gázra – nézett rám reménykedve Papa.
– Nem – utasítottam el a kérését.
– Na, de kérlek – kérte még mélyen búgó hangon. – Csak egy kicsikét, nem halunk bele, ha most az egyszer 50-nel mennél – összetette a két tenyerét és boci szemeket produkálva, úgy csücsörített, mintha valami kacsa lenne.
– Papus – néztem rá. Ahogy a nagy barna szemeibe néztem a szívem ellágyult és megadtam a kérését. Lassan, biztonságosan, 25-ről felgyorsítottam a kicsikét 50-re. Papa örömében tapsikolt, akár egy kisgyerek. Elnevettem magam, miközben Papa azt motyogta, hogy "Végre".
A mi kis városunk útjai általában szinte már üresek szoktak lenni. Kevesen vezetnek, sokkal többen gyalogolnak, vagy bicikliznek inkább. Mivel most én vezetem a panziót, és intézem annak ügyeit, ezért én azoknak a ritka lakosoknak a tagja vagyok ebben a városban, akik vezetnek.
Lassan lekanyarodtam a főútról és a kissé kanyargós úton át eljutottam a panziónkhoz. A mi kis panziónk, nem is annyira kicsi. Négy szintes, óriási telekkel, saját strandrésszel és medencével. A garázsban két autónak van hely, de még rengeteg udvari beálló van. A földszinten van a konyha, a társalgó, egy mosdó, az étkező, az előszoba (amely egyben a recepció) és a dolgozószoba. A társalgóból lehet kijutni a kertbe, ahol van a medence, körbevéve fehér nyugágyakkal, azok mögött pedig kis asztalok, majd egy bárpult, ahová én szoktam beállni. De ha már kert, a bokroknál egy kis ösvény elvezet minket az üvegházunkhoz, ahol van a kedvenc
A ház fehér falain visszaverődik a napfény, azúrkék ablakkeretei és árnyékolói meg szinte mindig ragyognak. A ház körül mindenfelé ciklámen és élénkpiros virágú növények burjánoznak, no meg a zöldjeink is mese szépek. Az azúrkék ajtónk már önmagában felhívja a figyelmet, különleges színével és hatalmas méretével, de ha nem lenne nyilvánvaló, akkor egy köves ösvény vezet el oda, amit hatalmas virágosládákkal emeltek ki. Gyönyörű ez a ház. Szimplán görögös.
Ahogy besétáltunk az ajtón az orromat megcsapta az ismerős illat. Egyből a konyha felé vettük az irányt, ahol Irene sürgött-forgott. Ahogy észrevett bennünket szélesen elmosolyodott.
– Na, végre ideértetek! – mondta hangosan. Irene egy kissé duci teremtés, viszont nagyon jól áll neki. Nálam alacsonyabb és sötét hajában ősz szálak rejlenek, ráncai pedig hétről-hétre mélyebbek, mégis világosbarna szemeiből örök fiatalság és öröm sugárzik. Csilingelő hangja betöltötte a konyhát, ahol a nap nagy részében meg lehetett találni.
– Most mit készítesz, drága Irene? – kérdi papi mosolyogva. Irene mosolyogva az arcához kapott.
– Végre megjött az étvágya, Darius! – lelkendezett. – Csupa csont és bőr, de ma a kedvencét készítettem: Loukomadest! – a loukomades egy görög fánk féleség, amelynek tésztájába narancshéjat szoktak reszelni. A kész fánkokat, pedig sziruppal öntik nyakon. Nekem sokkal jobban ízlik a baklava, ami egy édes rétesféleség. Anyu a csípős gyrosért volt oda. Mindig azt mondta, hogy az az istenek eledele. Ezen mindig kuncognom kellett. Nem hiszem, hogy az utcán árult, négy dolláros, zsírban tocsogó gyors lenne az istenek eledele.
– Egy szóval sem mondtam, hogy meg jött az étvágyam – hárított Papus szomorú mosollyal az arcán, mire Irene csalódottan nézett rám.
– Ugye, te lány nem hagysz cserben? – kérdezte. Nem tudtam visszautasítani, így egy aprót bólintottam. Irene örömtelien felsikoltott, mire Papussal összenéztünk.
– Végre lesz alkalmam, kissé kerekdeddé varázsolni a te ki fokhagyma popódat – kuncog, mire Papus jóízűen felnevetett. Én értetlenül tekintettem hátra. Fokhagyma popó? Én úgy fogalmaznék, hogy tepsi vagyok, de édes mindegy.
A konyhaszigetnél ülve nagy nehezen megettünk pár darab loukomadest. Nekem túlságosan édes volt, és tömény. Nem mintha a baklava nem lenne az.
– Csupán ennyi fért belétek? – értetlenkedett Irene.
– Hidd el, Irene néni, ez a mi kis gyomrunknak sok is volt – mosolyogtam rá. Miközben Irene és apa beszélgettek én elmostam a tányérokat, majd lassan felkísértem Papust.
– Jobban örülnék, ha lenne melletted valaki – mondta Papus, miközben felkísértem a
– De hát itt vagytok nekem ti – értetlenkedem mosolyogva. Papus szomorúan rám nézett.
– Nem úgy értem, Avy – rázza meg a fejét. – Mikor találkoztam a nagyanyáddal, csupán tizenhét éves voltam, de semmi sem tudott meggátolni abban, hogy két évre rá a feleségemmé tegyem. A szüleid tizennyolc évesek voltak mikor találkoztak, édesanyád pedig huszonnégy volt mikor életet adott neked. Igaz, hogy azután nem sokkal édesapád elhagyta, de édesanyád mindig boldogan emlékezett vissza rá.
– Nem értem mire akarsz kilyukadni – motyogom.
– Arra, hogy kell az életünkbe egy kis szerelem, egy kis fény, hogy kivirágozzunk. Voltál szerelmes már, Ava? – gondolkodnom sem kellett a kérdésen.
– Voltam – válaszoltam Papusnak. Papa egy halványit megnyugodott. Bennem viszont újjáéledtek a fájdalmas emlékek. Fáj bevallanom, de hiányzik az a seggfej, még ennyi idő után is. Sosem fog elmúlni, igaz? Ilyen a szerelem. Fájdalmas, még csodálatos.
– És nem hiányzik? – kérdezte Papus nehezen lélegezve.
– Hiányzik, csupán az az érzés nem tetszett, mikor elvesztettem – panaszolom.
– Még a fénynek is van árnyoldala, kicsi Avy.
– Napi bölcsesség, pipa – nevetek fel, mire Papus is halkan kuncogott. Lassan felkísértem a szobájába. Papus még van olyan állapotban, hogy tudjon magáról gondoskodni, viszont a lépcsőzéstől teljesen kifárad, így vagy én, vagy Miles szokta a szobájába kísérni. Egy darabig még ott voltam mellette a szobában, keresztrejtvényeket oldottunk meg, és egy új könyvről beszélgettünk. Nem voltam sokáig ott, de Papa rendesen lefáradt, így betakartam, majd lassan kiosontam. Ugyanazon az emeleten, a folyosó végén volt az én kis birodalmam. A falak egyszerű fehérszínűek voltak, a hatalmas franciaágyamon színes díszpárnák sorakoztak és baldachin vette körül. Máig hercegnőnek érzem magam reggelente mikor felkelek a hatalmas ágyban, körbevéve a sok párnával és a gyönyörű baldachinnal. Az ágyammal szemben van egy fehér ülőgarnitúra, telis-tele színes díszpárnákkal. Az asztalom az ablaknál volt, az erkélyajtó mellett. Legtöbb időmet az erkélyen töltöm. A szobám tökéletesen rálát az óceánra. Szeretem figyelni, a hullámokat és hallgatni annak hangját, olyan megnyugtató. Mivel az erkélyem árnyékolt, sajnos napozásra itt nem igazán kerül sor, de a tekintetben nem baj, hogy gyakran elalszom a kinti garnitúrán.
Most is kiültem és figyeltem az óceán habjait, ahogy hullámokkal mossa a nedves homokot. Épphogy leültem, mikor a szemem megakadt valamiken. Vagyis jobban mondva valakiken. A víz a partra sodort négy ájult embert. Egy szempillantás alatt felpattantam, kezemben a telefonommal száguldottam le a lépcsőn és szinte kivetődtem a bejárati ajtónkon. Lihegve futottam a négy ájult személyhez. Olyan gyorsan fékeztem le a legszélső mellett, hogy el is estem a homokban. Megkönnyebbültem, mikor észrevettem, hogy mindannyiuk mellkasa hullámzott. Viszont a tekintetemet megragadta annak a férfinek a szépsége, akire kis híján ráestem. Szőke göndör haja vizesen simult angyali arcához. Teste kidolgozott volt, és ahogy rásütött a nap, mintha ragyogott volna. Vizes fehér inge és farmer sortja vizesen tapadt szálkásan izmos testéhez. A kezemmel akarva-akaratlanul is végigsimítottam angyali arcán. Letöröltem egy vízcseppet a szeme alól. Annyira angyali.
– Hé – szólongattam. – Hé, gyerünk, kelljen fel – búgtam kedves hangon. Hosszú, dús, irigyelnivaló szempillái megremegtek, mikor lassan kinyitotta szemeit, melyek meglepetésemre arany színben ragyogtak
– Ki... vagy?? – nyögte, miközben próbált felülni.
– Hívj nyugodtan Avynek – mondom lassan. – És ti kik vagytok?
– Mi? – kérdi, majd lenéz a barátaira, akik épp abban a pillanatban kezdtek felébredni. Lassan mintha leesett volna neki a tantusz, és az értetlenség helyét felváltotta a düh. Arca kissé elvörösödött és körbepillantott. – Hol vagyunk?
– A Muriel panziónak a strandrészén, Kaliforniában – magyarázom, miközben a férfi felállt. Fájdalmas tekintettel meredt a messziségbe, kezeit ökölbe szorította. A lemenő nap utolsó sugarai, olyan fényben világította meg a négy idegent, mintha angyalok lennének. A többiek felé fordultam. Látszólag semmi bajuk sem volt, csupán kissé rémültek voltak.
– Ti jól vagytok? Hívjak mentőt, vagy valakit? – kérdeztem. Az egyetlen lány szólalt meg, magabiztos, csilingelő hangon.
– Igen, jól vagyunk, de nem szükséges senkit sem felhívni – válaszolta, miközben vizes tincseit kisimította az arcából.
– Hogy hívnak titeket? – kérdeztem. A lány kihúzta magát, tökéletes alakjára simult rózsaszín, virágos ruhája, bőre árnyalata is az a nem túl sötét, de nem túl világos árnyalatban már-már ragyogott, ahogy rásütött a nap. Azúrkék szemeit pedig hosszú, dús szempillák keretezték.
– Aphrodité – válaszolta magabiztosan, mire kissé megszeppentem. Passzolt hozzá a név, elvégre gyönyörű volt. A két férfire vándorolt a tekintetem. Az egyiküknek, váll alá érő, hullámos éjfekete haja volt, világos bőre, és dús borosta markáns állkapcsán. Teste pedig szálkásan izmos volt, de egy kicsit vékonyabb, mint a szőkeség. Az ő öltözéke egy fekete ing volt és egy sötétkék farmer, nyakában egy nyaklánc lógott, amin egy vörös ékkő csillant meg. Mély, öblös hangon szólelt meg.
– Hádész – felvont szemöldökkel kissé hátrahökköltem. A másik férfiúra pillantottam, akinek kreol bőre volt, rövidre vágott világosbarna haja ugyanolyan árnyalatú íriszekkel párosult. A két férfi mellett ő egy kicsit kisfiúsnak tűnt. Egy pólóinget viselt farmer sorttal.
– Hermész – egy pillantással sem díjazott meg, de ahogy meghallottam nevét még jobban csodálkozni kezdtem. A szőkeségre pillantottam, aki már engem figyelt, és nem a tájat. Ki sem nyitottam a szám, mikor magabiztosan felelt.
– Apollón – ezek a nevek, görög istenek nevei. Ez lehetetlen... Ez valami rossz tréfa.