Kitaszítottak - Görög mitológia ff.

2. Fejezet

A négy ismeretlen személy, akik istenek nevét viselik, felváltva pillantottak egymásra. Én a sokktól teljesen lefagytam. Micsoda véletlen. Négy ember, akik úgy néznek ki, akár a megtestesült angyalok, ilyen híres istenek nevét viseljék. Mikor anyut megkérdeztem, hogy ha ennyire szereti a családom a görög mitológiát, akkor miért nem kaptam egy mitológiai személy nevét. A válasza mindig ugyan az volt.

– Kislányom, az Istenek különleges teremtmények. Nem viselhetjük az ő nevüket, mert a nevük teszik őket különlegessé. Senkinek sem kéne szabad Istennek neveznie magát – mindig ezt a furcsa választ kaptam, de úgy tűnik más így nevezte el a gyermekeit. És mennyire passzol hozzájuk ez a név.

Újra végignéztem rajtuk, hogy megbizonyosodjak, hogy ez nem csupán holmi képzelgés. Látszólag semmi bajuk sem volt, csupán érzelmek kavalkádja tükröződött vissza. És minden érzelem közül a legerősebb a düh volt. Olyannyira, hogy már én féltem. Apollónia néztem, aki az arcomat tanulmányozta. A szemei hiába voltak arany színűek, már-már megvetően nézett rám.

– Biztos ne hívjak senkit? – kérdezem még egyszer.

– Mit nem lehet abból érteni, hogy nem? – dünnyögte Apollón, mire meglepetten hátrahökköltem. Ez gonosz volt.

– Apollón! – szólt rá Aphrodité. – Ne légy goromba, ő csak segíteni akar – sziszegett rá a lány. Olyan gyorsan fordult felém, hogy egy kicsit megijedtem. Azúrkék szemeivel mélyen az enyémbe nézett. Hogy lehet valaki ilyen szép? – Ne haragudj, hogy ilyen goromba – mondta magabiztosan. – Az utóbbi években igazán modortalan – mondja dühösen Apollónia sandítva, mire ő jóízűen felnevetett.

– Én? Goromba? Nem tudom, nem én akartam féltékenységből megöletni a fiam feleségét – gúnyolódik, mire én hátrahökkölök. Aphrodité egyszerűen túl fiatalnak tűnik, hogy fia legyen, sőt. Olyan fia, aki már házas! Egyszerűen lehetetlen. Az arca olyan sima, tiszta és gyönyörű. Mintha még csak tizenéves lenne. Viszont a szemében ragyog a határtalan bölcsesség és életkedv.

– Na, elég! – förmed a srácra Aphrodité. Újra felém fordult. – Ana, igaz? Azt hiszem nem értettem jól – mondja magabiztosan, miközben ajkainak sarka felfelé ível.

– Ava – javítom ki kedvesen.

– Ava – ismétli mosolyogva. – Drága Ava, lenne rá lehetőség, hogy egy darabig meghúzzuk magunkat nálad? – kérdezi és csodálatomra, most is magabiztosan. Az arcán látom, hogy előre tudja a válaszomat. Még nem találkoztam senkivel sem, aki ilyen biztos lenne a dolgában. A makacsságom ellenkezett és azt mondtam volna, hogy hozzánk biztos nem, de végignéztem rajtuk. Az óceán partján feküdtek, vizesen és még cipőjük sincs. Kompromisszumot kell kötnöm. A makacsságommal és velem is. Aphroditéra pillantottam, aki reménykedve rebegtette a pilláit. Vele még alkudozhatok, szerintem.

– Lesznek feltételek, de szerintem nyugodtan meghúzhatjátok magatokat – mondom, mire Aphrodité kecsesen felkel a homokból. Hogy? Én mire felkelek négyszer elesem konkrétan.

– Milyen feltételek? – szegezi nekem a kérdést Hermész.

– Apróságok – vonom meg a vállam, mire mindenki összevont szemöldökkel nézett rám. – Olyan mint például besegíteni a konyhán, felmosni, kivinni a szemetet, kertészkedni és ilyesmik. – magyarázom, mire egy emberként felsóhajtanak.

– Csatlósmunka? – nyavalyog Hermész.

– Itt nem így hívják – világosítja fel Hádész, mire Hermész újból felsóhajt. Apollónra pillantok, aki rezzenéstelenül bámulja az óceánt. Furcsa egy férfi.