Why him? | cth

3.

♡

ɪɴ ᴛʜᴇ ᴄɪɴᴇᴍᴀ ᴊᴜsᴛ ʜᴇʀ & ɪ
calum

♡

 Amikor az emberek azt mondják, hogy igyak mértékkel, sosem értem, hogy mire gondolnak. Mondjuk van egy Mérték nevű ember, akivel mindenki iszik, mert tök jó fej? De ha létezik is ő, engem úgy látszik nagy ívben elkerül, mert egy-egy mulatozásom során mindig ott kötök ki, hogy olyan másnaposság gyötör, mintha kínok között lubickolnék. Esküszöm, hogy ez alkalommal még az is  fájdalommal jár, ha egy kicsit is megmozdítom a szemöldököm. 

A tegnap estéről pedig csak annyit, hogy... Nos, semmi. Egy fekete folt az egész, és még a visszaemlékezés is fejfájást okoz, így jobbnak látom, ha nem ártok ezzel az agyamnak. Vagy lehet, hogy a belső hangok azok, amik felébresztettek, miközben az igazak álmát aludtam egy olyan álomban, amit már elfelejtettem.

Nem értem, hogy létezhetnek olyan emberek, akik felisznak a garatra és úgy kelnek fel már aznap, hogy az égadta világon semmi bajuk. A legfontosabb kérdés ezek után is; én miért nem tartozom ebbe a csoportba? Miért van az, hogy nekem mindegyikből a rosszabb jut, holott megérdemelném a jobbat? Mert szerintem megérdemelném. Túl klassz srác vagyok ahhoz, hogy nekem ilyen bajom legyen, mint a másnaposság!

A szemeimet dörzsölve ültem fel az ágyamban, egyazon időben, mikor a szobaajtóm hangosan kicsapódott és az édesanyám nem megszokott reggeli kedves arca jelent meg előttem, hanem inkább a dühben izzó szemei.

- Calum Thomas Hood! Végre, hogy felébredtél! 

Most, hogy belegondolok a hangok a fejemben nagyon is hozzá tartoztak és nem a mesebeli álmomhoz, ami már kevésbé tűnik mesebelinek. Lehet jobb is lett volna nem felébredni, minthogy anyám szájából halljam a teljes nevemet a legmérgesebb hangnemben.

- Jó reggelt, Anya!

A rekedtes hangom és a nyúzott fejem valahogy még jobban elsötétítette az ő barna szemeit, és nyeltem egyet a kiszáradt torkom ellenére is. Féltem oldalra nézni, hogy van-e ott valamilyen flakonos műanyag üveg számomra, mert annyira nem bíztam ma reggel anyában, mint magamban, hogy kibírom-e taccsolás nélkül a napot.

- Drága, Fiam. Elmondanád mi ebben a reggelben olyan jó? - Csípőre teszi a kezeit és úgy dobogtatja a lábát, egyre türelmetlenebbül.

- Mondjuk, hogy... - kicsit megakadtam, mert éreztem a költői hangsúlyt a kérdésében, de én akkor is válaszoltam. - Hogy süt a nap.

- Hogy süt a nap? - kérdez vissza rikácsolva. A fejemnek ez a hang már kevésbé tetszett, mert a kelleténél is jobban elkezdett zúgni. - Akkor adok neked két percet, hogy kint is megcsodáld ezt a csodálatos napsütést az apád és az én társaságomban. Két perc, Calum!

Ezzel sarkon fordult és még hangosabban csapta be az ajtót, mint amikor betért rajta. Nem mondom azt, hogy most nem ijedtem meg egy picit, mert az akkor egy hazugság lenne. Szó szerint teleraktam a gatyámat, mert biztos, hogy tettem valamit, amiért most pórul járok. De a fenébe is annak a rengeteg alkoholmennyiségnek, ami az éjjel a testemet birtokolta és nem enged közel egy józan emlékemhez sem, amivel megtudnám, hogy mit vétettem.

Nem a megbeszélt időpontban értem haza? Mondjuk nem tudom mikor estem haza, és nem is volt megbeszélve időpont. Elfelejtettem valamit, amit megígértem, hogy megteszek? Ez gyakran megesik, a szüleim megszokták már és nem így reagálnának. Akkor mit is csináltam? Jobb kideríteni.

A két perc nem tudom mennyire lett kettő, de a szüleim mégis türelmesen fogadtak odakint. A türelmes alatt pedig az eléggé mérges arcukat értettem és azt a maradék önakaratukat, ami nem engedte nekik, hogy leordítsák a fejemet. Egy szülő még oké is lett volna, de most ketten néznek rám olyan mérges arccal, mintha a pokol kapuját nyitottam volna ki és engedtem át rajta minden ördögöt. Még egy fikarcnyi esélyt sem látok arra, hogy legalább az egyikük az én pártomra álljon, akármit is tettem.