A szerelem fogságában

- 6. Fejezet -

Tudtam, hogy amit tettem, akár halálos következményeket is vonhat maga után, ám én mégis örültem, hogy megakadályoztam valami más szörnyűséget, amit tenni akart velem.
Szerencsére a férfi színét se láttam egy napig. Mivel több napja nem ettem, nem aludtam és nem mellesleg a testemet mindenféle seb borítja, csak ülni, vagy feküdni tudtam, ahhoz, hogy felálljak, még gyene voltam.

Másnap olyan délután fele lépteket hallottam, majd az ajtóban bekukkantott az az utálatos fej egy kaján vigyorral a képén.
-Szervusz, Mia! -mondta, de én nem válaszoltam, és dacosan kerültem a tekintetét -Csak nem meg vagy sértve?-nevetett fel, aminek hallatán kirázott a hideg -Figyelj! Mia, ami tegnap történt, hidd el, nagyon sajnálom, de megmondtam, ha valami olyat teszel, ami nekem nem tetszik, azért bűntetés jár -mondta, miközben ráérősen felém sétált. Amikor mellém élt, leguggolt elém és diadalittasan kijelentette, hogy hozott nekem ételt. Ennek hallatán felcsillant a szemem, és fel akartam állni, ám ehhez még túl gyenge voltam, így visszazuhantam az ágyra. Ezt látva se szó, se beszéd felemelt, a karjaiba zárt, és átvitt az asztalhoz, amin meleg kaja gőzölgött. Azt hittem valami álom lehet! Mohón enni kezdtem, míg ő csak ült és mosolyogva figyelt. Nem értettem. Tegnap még valami szörnyűséget tervezett velem és amiért nem kapta meg, felpofozott, ma meg... ma meg mondhatni kedves...
~Lehet, kényszerítik erre? Lehet, hogy ő egy jó ember? Jaj dehogyis az! Hiszen ELRABOLT! Ez egy beteg, pszichopata állat, semmi más. De mégis... most olyan lágy... Bár biztos csak azért, mert tervez valami... valami szörnyűséget! Kezdek megbolondulni! ~gondoltam magamban, és az utolsó mondatnál ijedten a fejemhez kaptam és fogni kezdtem, mire a szemben ülő férfi aggódva rám nézett.
-Valami baj van? Rosszul vagy? -felemelkedett a székből és odasietett hozzám.
-Nem... Jól vagyok. De amúgy is, miért érdekel?!
-Fáj a fejed? Mia! Mia, válaszolj! -lecsapott az asztalra, mire én dermedten bámultam rá.
-Jól vagyok.
-Remélem is, mert... mert még szükségem lesz rád -mondta, majd mintha elborult volna a tekintete. Egyszer csak felállt mellőlem, és elindult a kijárat felé, ám amikor elment mellettem, egy csókot lehelt a homlokomra, amit én ridegen tűrtem, majd kisétált, és bezárta az ajtót. Ajkainak nyoma szinte égette a bőrömet, ezért odakaptam, és hatalmas meglepetésemre elmosolyodtam...

Sziasztok!
Most, hogy szünet van, gyakrabban fogok tudni jelentkezni az új részekkel. Remélem terszett, és bátran írjátok le a véleményetetek, esetleg kritikátokat.
:)