A szerelem fogságában

-1. Fejezet-

Amikor kinyitottam a szemem, egy sötét szobában találtam magam megkötözve. Fel akartam sikítani, de még időben megfékeztem magam. Nem lett volna szerencsés felhívnom magamra a figyelmet. Körűl néztem a szobában, hogy felmérjem a terepet. Én egy székhez voltam kötözve. Szembe velem egy pár lépésnyire egy asztal állt, amögött egy ágy. Természetes fényforrás nem volt a szobában, csak egy lámpa világított egy kicsit távolabb tőlem. Egy nagy, faajtó volt tőlem balra. Ez jelentheti számomra az egyetlen menekülésiútvonalat. Felnéztem az asztalra, hátha találok valami éleset rajta, amivel elvághatom a köteleimet. Mivel nem volt rajta semmi, csalódottan hajtottam le a fejem. -Gondolkodj Mia! Gondolkodj!- kezdtem egyre jobban bepánikolni. -Meg kell tartanom a hidegvéremet, mert különben nem tudok koncentrálni.- Még egyszer felnéztem és ekkor megláttam, hogy az asztal széléből kiállt egy kis fa, mintha baltával vágtak volna bele. Erről rögtön az jutott az eszembe, hogy talán majd azzal el tudom vágni a köteleimet, márcsak oda kell jutnom valahogy. A kérdés az, hogy hogy... Talán, ha a lábammal húznám előrèbb magam valahogy... Csak ne essek el kérlek! Illetve az se lenne hátrány, ha ezt mind csendben tudnám elvégezni. El is határoztam, hogy cselekedni fogok. Előtere raktam az egyik, majd a másik lábam, de mire elindúlhattam volna, lépéshangokat hallottam. Hirtelen lefagytam és kezdtem bepánikolni. Teljesen lemerevedtem, nem tudtam megmozdúlni. Olyan lassan telt az idő, mintha megállt volna, de végűl kinyílt az ajtó. Egy öltönynadrágba és fehér ingbe öltözött férfi jelent meg benne. Mintha színházból jött volna. Ekkor feltekintettem az arcára. Lesokkolódtam, ugyanis a férfi nem volt más, mint a fiú, akivel Lolánál találkoztam. Amint ez realizálódott bennem, minden összeállt. Nem véletlenűl jött nekem. Azért tette, hogy a poharamba rakhasson valamit, amitől én el is kábúltam. Az a...
-Szervusz! Tudtam, hogy már ébren leszel.-szólt hozzám, miközben elém sétált. Amikor már előttem állt, hirtelen elmosolyodott. -Tudod, most egészen máshogy festesz, mint a buliban... Most olyan (hogy is mondjam) nyugtalannak tűnsz és nem mosolyogsz. -mondta, majd mintha valami borzasztóan vicces dolgot mondott volna, felkacagott. Én csak csenben ültem és a tekintetemet a földre szegeztem. Kezét az állam alá helyezte és felemelte vele a fejemet, hogy ránézzek.
-Figyelj ide, mert amit most mondok fontos lesz a jövőre nézve. Nem árulok zsákbamacskát, azért hoztalak... ide, mert TE vagy a megfelelő személy ehhez az egészhez.
-Tessék? Ezt nem értem.-szólaltam meg előszőr ezen a napon. Egyzser csak elmosolyodott, de ez a mosoly nyugtalanító volt.
-Még ráérsz megérteni. Elmondanám a szabályokat. Ez a szoba a tiéd lesz... egy ideig. Idebent szabadon mozoghatsz. Az ajtót viszont zárni fogom, szóval a szökés meg se fordúljon a fejedben (bár köztünk szólva nem is értem miért is akarnál megszökni innen). Ha olyat teszel, ami nekem nem tetszik, akkor jót ne várj!-mondta ridegen.-Megértetted?
-Igen.-mondtam kissé dadogva, megcsuklott hanggal.
-Helyes.-mondta egy mosoly kíséretében, majd megsimította az arcomat. Kisétált a szobából, viszont amikor már felsóhajtottam volna, visszatért egy késsel. Egyenesen felém jött határozott lépteivel, ami megijesztett. Leguggolt elém és a torkomhoz fogta. A félelemtől alig tudtam levegőt venni, ám ekkor felnevetett és elemelte onnan, hogy a köteleimhez nyúljon. Amint elvágta azokat én leestem a székről és fájó csuklóimra néztem.
-Majd el fog múlni.-mondta ő is csuklóimat nézve, majd kisétált. Kattant a zár, így tudtam, hogy egy ideig újra egyedűl leszek.
A kérdés az, hogy meddig...

Sziasztok!
Reméleme tetszett a rész.
Cup cup!