Artist love

Chapter Seventeen

Végre, elérkezett a döntő. Amíg utaztunk, láttam, hogy Márk próbál úgy tenni, mint aki nem izgul, de már ismertem.

– Figyelj, látom rajtad, hogy egy kicsit ideges vagy, de nincs miért. Tudom, azt mondtad, nem nyerni akarsz, csak egy utolsó nagy bulit csinálni. Fogadd meg a saját tanácsodat, és ne félj. A családoddal már így is büszkék vagyunk rád. És, ha esetleg ez is jobb kedvre derít, nem csak én leszek ott, az első sorban.

– Tudom, és köszönöm, hogy így biztatsz – puszilta meg a homlokom.

Mikor odaértünk, Léna nagyon örült nekem, mert karácsony óta egyszer, vagy kétszer találkoztunk.

– Na, mesélj, hogy viseled a netes sulit? – kérdezte.

– Piszok rosszul. Utálom. Alig várom, hogy vége legyen ennek az egész hülyeségnek – sóhajtottam.

***

Én egy hétig abban a hitben éltem, hogy Márk csak viccelt azzal, hogy a döntőben nagybőgővel fog játszani. Nem viccelt. Viszont tényleg nagyon-nagyon jó hangulatot csinált.

Elhasználtam mind a huszonöt sms-t, ezzel lefogyasztva az egyenlegem. Viszont még ez se volt elég, ugyanis Rácz Gergőék nyerték meg. Igazából sejtettem, hogy ők nyertek. Épp ezért kicsit csalódtam az emberekben, hogy nem tudnak úgy megcsinálni egy műsort, hogy ne legyen előre megrendezve.

Amíg vártuk Márkot, Emma hívott. Csodálkoztam, ugyanis arra számítottam, hogy neki sincs pénz a telefonján.

– Szia, Emma – köszöntem, miután felvettem a telefont.

– Szia. Majd add át Márknak, hogy nagyon jó hangulatot csinált. Annyira, hogy majdnem táncolni kezdtem a tévé előtt.

– Mindenképp átadom – mosolyodtam el.

– Tudod, kicsit csalódtam a műsorban. Egyértelmű volt, hogy ki fog nyerni.

– Nekem is pont ez jutott eszembe. Figyelj, most megyek, mert jön Márk. Majd holnap hívlak, szia.

***

Szerda lévén épp az egyetemmel voltam elfoglalva, mikor megszólalt a telefonom. Arra számítottam, hogy anya, Emma, Milán, vagy esetleg Anett lesz, de meglepetésemre Attila hívott.

– Szia – köszöntem, miután felvettem a telefont.

– Szia, be tudsz jönni a színházba? Elég vészes a helyzet.

– Megint Enikőt szidják? Lassan ugyanannyit lehet olvasni erről, mint a vírusról.

– Nem, nem arról van szó. Majd elmagyarázom, csak gyere. Ja, és Márk ott van nálad?

– Aha, itt ül mellettem. Viszont Anették nincsenek itt.

– Tudom, velük már beszéltem. Siessetek. Szia.

– Szia.

– Ki volt az? – tudakolta Márk.

– Attila. Be kell mennünk a színházba. Nem mondta miért, csak annyit árult el, hogy komoly dolog.

– Szerintem én tudom, miről akar beszélni – húzta el a száját és a kezembe nyomta a telefonját.

Végig olvastam a cikket, és a végére érve már majdnem sírtam. Bezárják a színházakat.

– A fenébe már – motyogtam és megöleltem Márkot.

– Ella, figyelj, tudom, hogy szomorú vagy, én se örülök. Majd ha hazajövünk, felvidítalak, de mennünk kéne.

A hangulatom piszok rossz volt, amíg oda nem értünk a színházba. A többiek már a színpadnál vártak.

– Sziasztok, bocsi a késésért – mondtam halkan.

– Semmi baj. Ahogy látom, ti már tisztában vagytok vele, miért hívtam ide mindenkit – kezdte Attila. – Az angyal bűne premierje határozatlan időre elmarad. Holnaptól bezárnak a színházak, mert nem lehet száznál nagyobb létszámú, beltéri rendezvényt tartani. Sajnálom, de bővebb dolgot nem tudok. Az a terv, hogy amint feloldják ezt a korlátozást, a már meghirdetett előadásokat átrajuk a lehető legközelebbi dátumra.

Ezután elköszöntünk egymástól, elvégre jó ideig nem találkozunk. Ahogy Márkkal és Anettékkel együtt indultunk ki a színházból, a táskámban csörögni kezdett a telefonom. Kihalásztam készüléket a tatyó aljából, majd fogadtam a hívást.

– Szia, Ella. Olvastam, hogy a színházak bezárnak színházak.

– Szia anya, igen. Majd valamelyik nap ígérem lemegyünk Márkkal. És mielőtt mondanád, nem vonatozunk, majd felhívom Milánt, hogy jöjjön értünk.

– Rendben. Azért megkérdeznéd Anettet, hogy biztos nem akar hazajönni?

– Persze, egy pillanat – mondtam, majd elvettem a telefont a fülemtől, és Anetthez fordultam. – Anya kérdi, hogy biztos nem akarsz-e hazamenni.

– Biztos. Megleszek.

– Azt mondja, marad – szóltam ismét a telefonba.

– Hát jó. Mikor jöttök?

– A héten biztos. Most leteszem, oké? Szia.

– Szia – tette le a telefont.

– Márk, melyik nap menjünk Veszprémbe? Csak mert akkor fel kell hívnom Milánt, hogy jöjjön értünk kocsival.

– Tőlem ma is mehetünk – vont vállat. – Csak hazamegyek összepakolni, aztán megyek hozzátok – nyomott egy puszit az arcomra, és a következő saroknál másik irányba ment.

Otthon bepakoltam a közepes méretű bőröndbe, közben pedig felhívtam Milánt, hogy induljon fel ide, Pestre, mert anya már hetekkel ezelőtt hazaparancsolt.

Nagyjából egy óra múlva Márk is megérkezett. Több cuccal, mint amit én, lány létemre bepakoltam, ugyanis ő még a gitárját is hozni tervezi.

Már besötétedett, mire a nevelőapám megérkezett hozzánk.

– Anett, légyszi vigyázzatok magatokra – öleltem meg a nővérem.

– Nyugi, nem lesz baj – mosolygott rám. – Üdvözlöm anyáékat.

– Átadom.

Ezután elhagytuk a házat és kezdetét vette a néhány órás autóút.

***

Fél nyolckor végre megérkeztünk Veszprémbe. Ahogy kiszálltunk a kocsiból, és magunkhoz vettük a bőröndöket. Milán még a beállással foglalatoskodott, így megvártuk.

– Ha visszamegyünk Pestre, összeköltözünk? – kérdezte Márk, én pedig meghökkenve kaptam az irányába a fejem.

– Mondd még egyszer – szólaltam meg csodálkozva.

– Mondom, ha visszamegyünk, összeköltözünk?

– Persze... De ez pont itt, az udvaron jutott eszedbe?

– Aha. Nem, amúgy már gondolkoztam rajta, de még nem most akartam kérdezni, viszont amit eredetileg mondani akartam, elfelejtettem és ez ugrott be.

– Te hihetetlem vagy – nevettem.