Festék és Bakelit || ✅

[TIZENHARMADIK FEJEZET]

A U R O R A
____________________

Fájdalmas volt péntek reggel felébrednem. Úgy, ahogyan kedden, szerdán és csütörtökön. Vannak napok, mikor képtelenségnek érezzük, hogy kikeljünk az ágyból és bármiféle interakciót folytassunk az emberekkel. Vannak napok, mikor csak meg szeretnénk szűnni létezni, mikor csak azt kívánjuk, hogy bár megállna minden és úgy el tudnánk tűnni, mintha sosem éltünk volna. Ezen a héten minden egyes órában így éreztem, a takaróm alá kuporodva ki akartam végezni az összes sorozatot Netflixen és nem foglalkozni semmivel, de nem tettem eleget a gondolataimnak, mert nem éreztem úgy, hogy megadatik számomra ez a lehetőség.

Magamhoz vettem a töltőn hagyott telefonomat és megnéztem az értesítéseimet; a Messengerbe lépve még mindig ott virított a két nappal ezelőtt Xaviertől kapott üzenet, amiben a hogylétem felől érdeklődik, feketén kiemelve jelezte az olvasatlanságot - az ujjaim hezitáltak, hogy rányomjanak-e, mégsem tettem.

Mindent el szerettem volna mondani a fiúnak. Ki akartam beszélni neki az összes bánatomat, amit anya visszatérte okozott. El akartam mondani, hogy mennyire de mennyire feszült, ideges és tehetetlen vagyok és mennyire de mennyire kicsúszott a kezem közül az irányítás. Az az igazság, hogy eszméletlenül haragudtam Xavier Holtra. Nem is haragudtam, inkább csalódtam benne és saját magamba is, amiért meg mertem nyílni előtte. Úgy engedtem be, mintha nem tanultam volna a hibáimból, mintha nem is létezne az az igen biztonságos fal körülöttem, amit évekkel ezelőtt a saját lelkem érdekében húztam fel. Hagytam, hogy elérje azt, hogy hatással legyen rám, hogy tőle függjön a lelkem és hogy szükségem legyen rá; arra, hogy elmondja, hogy minden rendben van, hogy hisz bennem és jól csinálom azt, amit csinálok. Önbizalmat adott nekem, és a dupláját vitte el, mikor elhagyott. Elhagyott, úgy mint anya.

Úgy mint anya, aki hat, hét vagy éppen nyolc havonta, mikor kilöki az esedékes barátja vagy elfogy a pénze, hazatalál és addig marad, amíg sikerül ismét elszakadnia tőlünk: hetekig. Úgy mint anya, aki az elmúlt ugyanilyen alkalmakkal, nevezetesen három alkalommal ellentétben úgy viselkedik, mintha ténylegesen anya lenne és idióta reggeliket csinál, meg segít a matekban Judynak. Rosszabb, mint mikor csak hazajön és bevonul a szobájába cigizni, bőven rosszabb - nekem aztán nem, maximum csak annyival, hogy így látom is és idegesít, de Judyt ismét össze fogja törni, mikor majd elmegy. Mert el fog, akármit is töm a húgom fejébe, miszerint marad. El fog menni, mint minden egyes alkalommal.

Egy mély sóhajjal erőt vettem magamon, felöltöztem és lementem a földszintre. Ugyanaz a látvány fogadott, mint az elmúlt három napon: anya és Judy az asztalnál reggeliznek. Az utóbbi alkalommal még Alex is örült, mikor anya megáldott minket becses jelenlétével, és talán mélyen legbelül most is örül, de valami megváltozott. Már nem akar leülni hozzá reggelizni, nem akar mesélni a napjáról neki és nem akar beszélgetni vele, mert túl sokszor játszottuk ezt el; túl sokszor jött vissza, túl sokszor hagyott el és túl sokszor tört össze minket. Mindig, mindig a nullára lök és onnan kell felküzdenem mindent újra és újra és újra. Vissza kell építenem mindent, amit lerombol ebben a családban és végig kell szenvednem a poklok poklát Judyval és Alexszel.

- Jó reggelt, drágám - nem vagyok a drágája és ezt mindketten tudtuk anyával, mégsem mondtam semmit, mert nem akartam jelenetet rendezni a húgom előtt. Én törődök a lelki világával, egyesekkel ellentétben. - Gyere, ülj le hozzánk reggelizni!

Meg a fenéket. Elég lesz ma a karácsonyi előadás, ahol Judy fellép balettal.

- Judy, egyetemi találkozóm van ma. Amint Alex hazaér, indulok, de délre itthon leszek és készülhetünk a mai előadásodra, okés? - vázoltam fel a mai napot, ahogyan kinyitottam az egyik konyhaszekrényt, ahol a kenyeret tároljuk, és kivettem onnan az egyetlen cheetos csipszemet. A már vállamon lévő táskámba dobtam és összeborzoltam Judy göndör fürtjeit, ahogyan elhaladtam mögötte a nappali felé, a kanapéhoz.