Festék és Bakelit || ✅

[PROLÓGUS]

A U R O R A
____________________

Mi az élet értelme?

És nem, nem úgy teszem fel ezt a kérdést, mint egy reményvesztett ember, aki okot keres arra, hogy miért is ne vágja fel az ereit; nem is úgy, mint egy professzor, aki ezzel a költői kérdéssel érdekessé akarja tenni a következő kilencven perces szemináriumot, hogy felfigyeljenek rá a hallgatók és ne csak azt a nyomorult Instagramot bóklásszák.

Úgy teszem fel, hogy közben fejjel lefelé lógok az ágyamon és szokásomhoz híven összezavarodva nézem az előttem álló vászont, amire tegnap festettem fel egy erdei csendéletet a görög hellenisztikus művészet tanulása helyett. Miért fecséreljek olyan dolgokba időt, ami számomra nem is fontos? A görög művészet az ókorban csupán a szobrokról szólt. Soha életemben nem fogok szobrászati tereken mozogni, tekintve, hogy azelőtt eltörnék mindent, hogy kész lenne.

Ez aztán biztosan nem az élet értelme – a szobrászat, a szobrászat egy alattomos kis kedvszegő valami, ami elég tényszerűen látszik, hogy nem nekem lett kitalálva. Nincs annyi türelmem, hogy szobrokat készítsek. Persze, másnak lehet, hogy pont ez az élet értelme. Más a boldogságát ebben találja meg.

Levergődtem az ágyról és a vászon elé léptem, fogtam az ecsetet és a fehér festékbe mártottam, majd tökéletesítettem a tavon megjelenő telihold tükörképét. A hamutartóból magamhoz vettem félig elszívott cigarettámat és piros színű vihargyújtóm segítségével újra lángra lobbantottam - hagytam, hogy a nikotin kellemesen végigégesse a torkomat, miközben árgus tekintettel figyeltem alkotásomat.

Túl fakó - gondoltam, majd élénkebbre festettem a fák árnyékát, a róka vörös bundáját és a víz jégszerű csillogását. Megnyitottam a közvetlenül mellettem lévő ablakot, mikor a füst beterítette a kis sarkot, ahol dolgoztam, majd az ablakpárkányra ülve mustráltam végig a festményt.

- Aurora, jönnél? - az öcsém kopogás nélkül kivágta a szobám ajtaját, majd a megfelelő hangerejű ordibálás után el is tűnt, de hangját még hallottam a folyosóról, ahogyan sóhajtva elnyomtam a cigarettámat. - Odaégettem a kaját!

- Mondtam, hogy majd én megcsinálom - motyogtam magamban, majd követtem és megfogadtam, hogy soha többet nem fogom neki hagyni, hogy vacsorát készítsen.

Mikor beléptem a konyhába, szó szerint megcsapott a tény, hogy a füst teljesen belepte az egész helyiséget, a sütő pedig hangosan csipogva jelezte, hogy itt már régen nincsen minden rendben. Imádom Alexet, és hálás vagyok azért, hogy próbálja felosztani köztünk a házimunkát, de ha mondjuk a teregetést vagy a mosogatást venné át, amivel nem égetheti le az egész házat, még szuperebb lenne.

Gyorsan kivettem a csirkét a sütőből, majd kikapcsoltam azt és még a pillanat hevében ablakot nyitottam. A konyharuhával próbáltam kifelé terelni a füstöt, de nem értem el vele semmilyen nagy kaliberű változást, a pultra támaszkodva sóhajtottam és a szénné égett vacsorát bámultam. Ma vajas kenyeret fogunk vacsorázni kakaóval, nagyon sajnálom.

- Istenem - motyogtam magamban saját gondolataimra, hiszen tudtam, hogy úgysem fogom hagyni, hogy ma ne sült csirkét együnk, tekintve, hogy Alex három napja zaklat azzal, hogy meleg ételt vacsorázzunk, ami lehetőleg sült csirke. - Jó, mindjárt menni kell Judyért, majd beugrok a boltba utánpótlásért.

- Majd eszünk ilyet hétvégén, hagyd - intett le Alex, én pedig rámosolyogtam és a telefonom jegyzeteibe felírtam a csirkét is, hogy el ne felejtsem megvenni, mikor megyek a húgomért, hogy felvegyem a táncórájáról. - Elmehetek én is Judyért.

- Nem, jó lesz az is, ha itthon maradsz és rendet raksz kicsit a konyhában, jó? - nem szeretném azt éreztetni az öcsémmel, hogy nem fontos, vagy hogy nem becsülöm azt, amit tesz értünk, de egyszerűen képtelen vagyok hagyni, hogy túlvállalja magát. Abban a percben, hogy betöltötte a tizenhatot, úgy érezte, ő ennek a nyomorult családnak a megváltója, amit nagyra értékelek, de nem fogok hagyni.