Festék és Bakelit || ✅

[ÖTÖDIK FEJEZET]

A U R O R A
____________________

Vannak reggelek, amik egyszerűen csak borzasztóak. A mai is ilyen volt, még akkor is, ha a lehető legpozitívabban állok hozzá.

Ha a hideget nem is akarjuk említeni – pedig kellene, tekintve, hogy mínuszok vannak kint és a bordó szövetkabát nemigen véd meg tőlük még annak ellenére sem, hogy jól néz ki –, ott van a koránkelés, a nagy tömeg és az eszeveszett rohanás. Judy általános iskolájában valahogy mindig megtalálnak az osztálytársai szülei, akik habár kedvesek, egyszerűen nincs időm velük bájcsevegni, ugyanis még teljes formai sietségemben sem biztos általában, hogy elérem a megfelelő tömegközlekedési eszközöket, amik elrepítenek az egyetemhez. Főleg, ha még el is csúszok útközben a jégen, ami legtöbbször megtörténik, ha fagyni kezd.

Így kezdődött a mai napom is, aminek reggele azzal koronázódott meg, hogy pontosan előttem száguldott el a busz. Sőt a sofőr még a szemembe is nézett, ahogyan rányomott a pedálra és tönkretette már előre a hétfőmet. Köszönöm szépen.

A bunkó buszsofőrnek hála mindenből csak a későbbit értem el, így az első szemináriumomról a világ legszebb módján le is maradtam. Azt hiszem, éppen ezért volt merszem már a tizenöt perces sétaúton nem csak lelassítani, hanem kitérőt tenni abba a nevetségesen olcsó kávézóba is, amin az egyetemisták élnek, tekintve, hogy tényleg nem drága és még viszonylag finom is ott a kávé. Jó, nem mindig, de ha Andy van ott, akkor igen.

A kézfejem pirosságát és a rajta lévő sebeket néztem, ahogyan fogtam a kis fehérke poharat. A kézi mosástól mindét kezem ilyen, és valószínűleg ilyen is lesz egy darabig, ugyanis a karácsonyi időszak finanszírozása mellett nincs pénz egy komplett új mosógépre. Javításra is kértünk árajánlatot és az sem kecsegtető igazán.

Majd januárban.

Majdnem magamra öntöttem az utcán baktatva a kávét, mikor megcsörrent a telefonom – nehezen halásztam ki a táskámból, majd miután leolvastam a képernyőn Lena nevét, a zöld gombot elhúzva a fülemhez raktam és hallgattam a nekem szabott, többször is átfogalmazott kérdést, miszerint hol vagyok.

- Portrézásra beérek, ne aggódj – válaszoltam végül, majd szürcsöltem a kávémból. Néha úgy érzem, már az ereimben is félig kávé csörgedezik. Talán ezért vagyok immúnis rá és ezért vagyok ugyanolyan fáradt még azután is, hogy megiszom.

Igazából nem értem, hogy mégis miért akarok beérni portrézásra. Mármint, persze, nagyon szeretek portrézni, de a tanárnőt valahogyan ki nem tudom állni, emellett előrébb haladtam a többiektől és már csak simítások vannak, amit el kell rendeznem. Ha az utolsó fél órára mennék be, az is elég lenne.

- Művtörin Douglas beszélt arról nekünk, hogy ne felejtsük el dokumentálni az installáció készítését, mert kisfilmet vagy képkollázst kell csinálnunk róla, hogy hirdessük az együttműködést és a szeretetet – megforgattam a szememet és minden gondolatomból csöpögött az irónia.

Xavier Holt és köztem aztán van együttműködés és szeretet, amit lehet dokumentálni.

Ez az egész installáció egy kicsit felesleges, úgy érzem. Nem azért járunk egyetemre, hogy jóban legyünk, hanem azért, mert tanulni akarunk és szakmát szerezni. Miért fontos az, hogy öribarik legyenek más szakok hallgatói? Ez csak egy nagy álca, amit a társadalom igazából az élet minden területén megkíván. Vannak emberek, akik egyszerűen csak nem jönnek ki egymással és kész – nem egy az érdeklődési körük, nem klikkelnek, vagy szimplán csak nem is akarnak klikkelni. Nem tudunk mindenkivel békében élni és nem is kell. Miért olyan szükséges foglalkozni egy művészetis lecsúszottnak egy gazdaságis ficsúrral?