Festék és Bakelit || ✅

[TIZENÖTÖDIK FEJEZET]

A U R O R A
____________________

Sietősen a telefonomra néztem, hogy leolvassam az órát, miközben kifelé lépkedtem az egyetemről. Csütörtök négy óra van, egy óra múlva a kifőzdében kell lennem – ez tulajdonképpen még meg is oldható, feltéve ha nem csúszok el a jégen, ha nem késem le a buszomat és ha nem csap belém egy villám, ami öt percenként hirdeti a vihart.

- Lassabban, haló! – ahogy kiléptem a kapun és sarkon fordultam, meghallottam a gyors figyelmeztetést, ami habár nem tartalmazta a nevemet, tudtam, hogy nekem szól. Kelletlenül megálltam és hátrafordultam, a szőke srác szívta a falnak dőlve a cigarettát pontosan olyan nyugodt módon, amilyet én még sosem tapasztaltam. David, azt hiszem. – Csúszós az út.

– Észben tartom – mosolyogtam rá sebtében a fiúra, majd újra menetirányba fordultam, de sajnos csak kettő lépést tudtam megtenni. Átkoztam az eget a nyomorult gondolataimra, miközben ismételten Davidre néztem. – David?

- Igen?

Xaviert kedd óta nem láttam. Hétfőn volt az a borzalmasan fájdalmas beszélgetésünk, ami úgy bántotta a lelkemet, hogy már-már fizikálisan éreztem, rá egy napra pedig ismét összeültünk a pince használatlan termében és elkezdtem olajfestékkel felfesteni az installációnkat. A fiú a lelkemre kötötte, hogy nélküle nem haladok, megbeszéltük a pénteket, mint időpontot, ami egyébként tök jó, csak az a probléma, hogy sem tegnap, sem ma nem jelent meg az egyetemen.

- Nem tudod véletlenül, hogy merre jár a barátod?

Davidnek vigyorogtak a szemei, miközben mélyen magába szívott még egy slukkot a cigiből, majd kifújta az abból származó szürke füstöt, ami tökéletesen elveszett a hasonló színű égboltban. Egy nem annyira távoli villámlás szakította félbe a viharfelhőket, amit rá pár másodperccel később egy óriási mennydörgés kísért.

- Melyik barátomra gondolsz? – úristen, de humoros, hahaha. Haha. – Garyre, Tylerre...

- A bunkóbbikra – vágtam a nevek közé, ő pedig átvezette kék szemeiről a vigyorát a szájára. Lehet, mégis jobb lenne, ha belém csapna a villám.

- Wilde? – megmosolyogtatott engem is David idétlenkedése, vállamra akasztott vászontáskám akasztóját fogtam és megforgattam a szemeimet, jelezve hogy okés, tisztára értem a poént és azt is vettem, hogy nagyon jól szórakozik valamiért rajtam. – Á, Xavierre gondolsz!

Jaj, de vicces.

- Megmondanád neki, hogy örülnék, ha holnap nem felejtene el és szándékozna bejönni, ha már megígértette velem, hogy csak az igen lényegtelen jelenlétében dolgozom? – kérdeztem, merészen felhúzva a szemöldökömet a talán bunkócska megjegyzés mellé, amit Xavier Holt neve hozott ki belőlem. David jól szórakozva megcsóválta a fejét, de nem tudtam eldönteni, hogy a gondolataira, vagy a kérdésemre válaszként.

- Nem hiszem, hogy bármikor is emlékeztetni kéne arra őt, hogy ne felejtsen el téged – megdobbant a szívem a kijelentésre olyan hangosan, hogy még a torkomban is éreztem a rezgését. Zavaromat David is egyből tapasztalta és még mindig vigyorogva elnyomta az egyetem szürke betonán fekete papírba csavart cigarettájának csikkjét. – Körülbelül egy mondattal meg tudnám oldani az egész kapcsolatotokat igazából, de nagyon élvezem annak az idiótának a szenvedését, szóval hagyom, hogy szenvedjen érted.

- Nem érzem azt, hogy szeretném, ha bárki is megoldaná ezt az egészet – mondtam ki az első gondolatomat Davidnek, aki elég nyilvánvalóan tudott mindent a kapcsolatunkról. Meg sem próbálta tagadni, de nem is volt szükség erre.