Angel Cakes

4. Vérben fürödve

[Jeremiah]

- Látod apuci? A te kis céda, ferde hajlamú fiacskád nem érez semmit sem! Haha... Minek is kéne éreznem bármit is? Már csak egy elfajzott démon vagyok ~ Haha...

Ezek a szavak jutottak el a fülembe, mikor a bárpult irányába sétáltam. Nem kellett sokat keresnem a hang forrását. Ott terpeszkedett a márványból készült pulton. Minden csupa vér volt, a levegőben érezni lehetett a kétségbeesés édes illatát. Ettől mindig képes voltam begerjedni. Igazán izgató mód hatott rám a kesernyés érzék.

Széles mosollyal haladtam a pók szabású démon felé. Nesztelen léptekkel próbáltam becserkészni a kába áldozatomat. Annyira imponáló, ha saját maga adná oda az űzött vad. És még csak nem is kellett volna annyit űzni!

Szemem sarkából érzékeltem a közönséget az ajtóban. Nem foglalkoztam a kis jószívű hercegnőcskével és a pincsi kutyákat megszégyenítő szarvassal az oldalán. Amennyire érdekesek voltak az elején, most annyira érdektelenek. Egyedül ez a szépség - a pulton kiterülve - érdekes.

Megragadtam felszabdalt karjait és ülő helyzetbe kényszerítettem. Ködös, fókuszálni képtelen szemébe néztem. Mindig is kedveltem, ha egy démonnak felemás szemei voltak, ha ágyba vittem őket.
Mosolyogva nyaltam le az arcáról a vörös vért. Édes volt, mégis fém ízű. Egyszerűen levett a lábamról maga a gondolat, hogy egy ilyen pillanatban ki tudom használni ezt a fiút.

- Angel, el ne ájulj nekem, amíg nem viszlek a szobámba - suttogtam a fülébe.
Lélegzetemtől felálltak a pihe szőrszálak a nyakán. Éreztem, ahogy megremeg a közelségemtől. Bájos!

- Jeremiah... Igaz? - törte meg az érzéki pillanatot az a szőke cafka. Morcosan emeltem rá a tekintetem. Mondjuk nem volt nehéz kiszúrni honnan magyaráz nekem ilyen hangosan. Eddigre már egy lépés távolság is alig volt közöttünk.

Felmordulva rántottam magamhoz az alélt áldozatom.

- Nem tanított neked édesapád semmi jó modort?
A kérdés bántó és elég határozottra sikerült, ugyanis a lány megrezzent a hangomból áradó utálat alatt.
- Sajnálom, hogy megzavarom a számodra édes játékot, azonban Angel nem megy veled sehova! - Olyan határozott volt. Olyan eltökélt, még barátja karját is megragadta. Szálfa egyenes elhatározás volt részéről, hogy megszabadítja a pókocskát tőlem.

Ingerelt, arra ösztönzött, hogy beszálljak a játékba. A vékony derék olyan jól illett a karjaimba, alig kellett rántani rajta, hogy teljesen a mellkasomnak simuljon.

Ami inkább az én malmomra hajtotta a vizet az a három karcsú kar volt, amely buzgón csimpaszkodott belém. Nem bírtam megállni egy győzedelmes vigyort.

- Úgy érzem, hogy az érzéki fiúcska velem óhajt lenni. Most pedig, hercegnő, javaslom, hogy hord el magad az utamból! - kedves voltam, igazán kenyérre kenhető, mégis elég nyomatékos, hogy megtegye, amit mondtam.

Tudom, hogy erősebb nálam - valamennyivel biztosan-, mégsem árt, ha megtartja tőlem a tisztes távolságot. Vagyok olyan veszélyes, mint a vigyori eperke.

Ölbe kaptam a már ájult fiút és kikerülve a kedves Bambit indultam útnak a szobám felé.

Niffty szorgosan takarítani kezdett utánunk. Ugyanis Angel karjából csöpögött a vér.
Apró kis pöttyök jelezték az ösvényünk a folyosón, míg Niffty nem tüntette el mindet. Nagyon szorgos démon, azt meg kell hagyni! Ide érkezésem óta ő az egyetlen, aki nem idegesít. A részeg, csapos macska igazából az utamba sem kerül.

A szobám ajtaját trükkös módon kellett kinyitnom. Akár milyen hatalmas is vagyok, mégsem tudok árnyakkal ügyeskedni, mint az a folyton mosolygó idióta. Én inkább a szikével bánok ördögi módon.