Angel Cakes

3. Mantra

Ahogy ott álltam, még percekkel később is az ajtóban, nem tudtam magamhoz térni a sokkból, amit Jeremiah mosolya és kéz csókja okozott a számomra.

A szavai is annyira a bőrömbe égtek.

- Érzéki fiúnak hívott - suttogtam magam elé. Charlie aggódó tekintettel bámult rám, miközben értelmezni próbálta a szavaim.

Pedig még én sem értettem a sok gondolatot a saját fejemben. Mi ez a furcsa, meleg érzés?

A gerincem mentén kúszott le, s föl ez a kellemes bizsergés. 

- Angel, tudok valamit segíteni? Talán megijedtél? - tette fel óvatosan a kérdést a mellettem álló szőke ciklon.

Nem tehettem róla, de elkezdtem nevetni. Olyan jó ízűen, mint talán eddig soha, itt létem óta.

Hogy félek-e? Rettegek. De mi ez a kellemetlen, fojtogató érzés? Mitől rázott ki a hideg? Pedig olyan hőség van!

Alastor is csodálkozva kapta felém a fejét. Niffty egyenesen hátrált a nevetésem miatt. Pedig, csak teljesen összezavarodtam.

- Jól vagyok. Ne is foglalkozz velem - legyintettem, mikor eléggé lecsillapítottam az érzékeimet.

Alig indultam el, hogy visszakússzak a szobámba, Charlie kezét éreztem magamon. Az ujjai vékonyak, hosszúak és kecsesek. Az érintése pedig annyira meleg...

Összeszorítottam a szemeim. Majd kirántottam a karom ölelő ujjai közül.

Az én ujjaim, talán vékonyak, mégsem ilyen szépek.

- Angel!

- Hagyd, kedvesem. Most szüksége van egy kis levegőre. Biztos mély benyomást gyakorolt rá az új vendég - állította meg egyetlen mondattal a Magne lányt rádiós barátunk.

Egy halvány mosollyal nyugtáztam a kedvességet, hogy utána kirobogjak végre az étkezőből.

Azonban nem a kijárat felé mentem. Csak a szobám magányát akartam újra magam körül tudni.

Magamra zártam a fehér faajtót, és már az egyik polip szerű plüss figurát öleltem magamhoz.

Úgy vert a szívem, és annyira sebesen vettem a levegőt, mintha idáig szaladtam volna. Pedig semmi ilyesmi nem történt. Egyszerűen csak... Hozzám értek. Kedvesen hozzám szóltak. Semmi megvető nem volt abban a pár szóban.

A hajamba túrva csúsztam le a földre.

Annyira ismeretlen érzés volt, amikor nem gyűlölködő pillantásokat kaptam. 

Hiszen ebből állt az életem. A megvetésből.

- Argh! - kiáltottam fel mérgesen, majd szegény polipot az egyik puffra dobva ugrottam rá az ágyra. Igen, a földön ülés nem tesz jót a popsim szépségének.

Nekem, aki nem született gyönyörű hercegnőnek, mindenre figyelnem kellett. Hiszen ez a lényeg, nem igaz? A szépség és a tökéletesség látszata mozgatta mindig is a világot. Csak a szépség ideálok változtak. Azonban a lényeg, sose.

Hosszú órákig kuksoltam a szobámban. Megnyugtató volt arra gondolnom, hogy ha már mást nem tehetek ezzel a sok felkavaró érzéssel, de legalább úgy tudok tenni az én kis birodalmamban, mintha ezek nem is léteznének.

Ostobaság - ismételgettem magamban, közben az egyik plüss figurát birizgáltam a kezeim között.

Nem kéne semmit sem éreznem, azért mert az a tuskó kiejtett pár szép szót a száján. Persze csókolni való ajkai vannak - sóhajtottam fel elég morcosan.

Egy, vagy talán két óra múlva elegem lett az önmarcangolásból, ezért újult erővel léptem ki a szobából.

Gyors tempóban rohamoztam meg a kijáratot, hogy a legközelebbi drogautomatát betámadhassam.

Ettől, ami a kezemben volt, később pedig már a véremben sokkal jobb kedvre derültem. 

[Charlie]

Hiába mondta Alastor, hogy hagyjam, amíg megnyugszik a barátom, nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy valami baja esik.

- De amúgy mitől lett szerinted ennyire izgatott? - fordultam a mellettem sétáló rádióshoz. Éppen a Hotel vendégeit néztük meg, hogy mindenük meg van-e.

Ezen a kérdésen látható mód, neki is gondolkodni kellett.

- Talán csak alig várja, hogy behálózhassa azt a félkegyelműt. Láttad, mennyire kedvesen viselkedett vele. Talán ez imponáló volt a számára - válaszolt megfontoltan, de elmaradhatatlan mosolya most is az arcán volt.

Valami igazán frappáns dolgot akartam neki mondani, de minden gondolat kiszaladt a fejemből, mikor meghallottam azt a hideg leléssel felérő nevetést.

A bárpulton végig feküdve találtunk rá Angelre. Körülötte minden fehér por volt. Az összes karja látható volt és mindből csöpögött a vér.

A padlón ott volt ennek az oka is... Az a véres konyha kés, amivel saját magát vagdalta meg a pók démon.

Oda akartam rohanni, megtudni mi történt, hogy miért kezdett önkínzásba, de Alastor megragadta a vállam.

Ekkor hallottam meg, hogy Angel beszél...

- Látod apuci? A te kis céda, ferde hajlamú fiacskád nem érez semmit sem! Haha... Minek is kéne éreznem bármit is? Már csak egy elfajzott démon vagyok ~ Haha...

Teljes sokként ért. Mindig is rossz dolognak tartottam, hogy ha valaki drogozott. Mert nem tud magáról, hallucinál és erőszakos lehet. Főleg, ha erről a drogról van szó, amit Angie annyira szeret. De soha nem láttam még ennyire kifordulva magából, mikor be volt lőve.

Már éppen azon voltam, hogy odaszaladok és átölelve megpróbálom megnyugtatni, azonban egy árnyék olyan csendesen mozdult el mellettem, hogy nem is hallottam. Egy ragadozó árnyéka...

- Nahát! Az én érzéki fiúcskám ennyire maga alá került apuci miatt? Ez számomra érthetetlen. Mégis egész izgató - szólalt meg Jeremiah, mire nekem felállt a szőr a hátamon. Borzongató mély hangja volt eddig is, de ettől... hogy tudja valaki ennyire érzéketlen módon kifejezni magát?

A legnagyobb sokk mégsem ez volt, hanem az, hogy Angel felfigyelt rá.

- Oh, itt van egy vadász ~ Milyen helyeske ez a vadász - mondta vigyorogva és mind a hat karjával belecsimpaszkodott az oroszlán démon ruhájába.

Alastor ekkor óvatosan átfonta vállamon a karját és megfordult velem. Csendesen hagytuk magukra az űzött vadat a ragadozójával.
Egy lopott pillanatra hátra néztem és megláttam, megláttam Angel könnyeit, a mosolya mellett.

Szomorúan fordultam félre és úgy döntöttem, hagyom, hogy ők intézzék el a dolgokat. Rá érek később is aggódni.