Szürke Szivárvány

Huszonkettedik fejezet

- Biztos vagy ebben? - kérdezett vissza én pedig kezdtem egyre idegesebb lenni.

- Igen! Nem tudom mit tegyünk, és ha itt vagy az... - mondtam idegesen - Az megnyugtat.

Egy pár másodperc csend után megszólalt.

- Rendben, akkor gyere le és engedj be. - mondta és nem hallottam a hangján, hogy mit gondol ő erről. Remélem nem tartja hülye döntésnek.

Óvatosan körülnéztem a felső emeleten majd lesiettem a bejárati ajtóhoz. Kaiden már a kapunál várt, és mikor valóban megláttam, teljesen másféle nyugalmat éreztem. Minél közelebb volt hozzám, annál inkább biztonságban voltam. Kinyitottam a kaput, majd rekordsebességgel vissza is zártam. Kaiden mosolyogva nézett rám.

- Nem szörnyekkel harcolunk, de örülök, hogy komolyan veszed. - mondta gúnyosan majd a bejárati ajtóra pillantott. - Na gyere!

Miután beértünk mindketten a házba, azt is bezártam majd óriásit sóhajtottam. Kaiden aggódva nézett rám, én pedig végre nem kellett előtte megjátszanom magam.

- Jól vagy? - kérdezte, viszont ez a kérdés a szájából nem sablonosnak hatott, hanem őszintének, ami nagyon jól esett. Válaszként a nyakába borultam és szorosan magamhoz öleltem.

- Most már igen. - suttogtam a fülébe aminek hatására ő is erősen magához szorított.

Pár perc után a konyha felé vettem az irányt, ahol még kivettem pár üdítőt és nasit a hűtőből, majd felsiettünk a szobámba. Miután visszazártam magunkat a szobámba, szembesültem a ténnyel, hogy Kaidennel vagyunk kettesben. A szobámban. Ó, jaj.

- Aranyos szobád van. - mondta miközben körbenézett. A biztonság kedvéért láttam, hogy az ablakon is kinéz, viszont úgy ahogy én sem, ő sem láthatott semmit.

- Köszi. - mondtam zavartan majd mivel fogalmam sem volt mit mondjak, a fürdőszobára mutattam - Ha esetleg bármikor kellene, ott a fürdő.

Észrevette mennyire zavarban vagyok és alig bírta visszatartani a mosolyát.

- Rendben. - válaszolta majd leült az ágyam szélére. - Szóval, mit csináljunk?

- Kezdetnek jó lenne elterelni valamivel a figyelmünket... Nézhetnénk filmet vagy bármit. - mondtam miközben én is elhelyezkedtem az ágyamon. Soha sem voltam kettesben senkivel, és csak most tűnt fel, hogy nem is annyira nagy az ágy, főleg nem két személynek. Mindketten hátradőltünk és a laptopomat középre tettük. Nagyon zavarba ejtő helyzet volt ez, viszont inkább vállalom ezt, mint azt, hogy egyedül rettegjek idebent.

- Avery, te remegsz. - nézett rám furán majd megfogta a kezemet. Valóban remegtem és nem is vettem észre. Gondolom az elmúlt pár óra meghozta a hatását.

- Szeretném, hogy ennek az egésznek vége legyen, tudod? - néztem rá szomorúan ő pedig az arcomra tette a kezét. Éreztem, hogy egyre vörösebb lett a fejem, és a kezem már igazából nem is remeg. Nagyszerű, egyik kínosabb mint a másik.

- Tudom, és hidd el baromira véget akarok ennek az egésznek vetni. - nézett mélyen a szemembe - Sokkal jobb lenne, ha a kapcsolatunk normálisan haladna, és nem ilyen körülmények között kellene felosonnom hozzád.

A megszólalásán kuncogni kezdtem, hiszen tényleg volt igazság abban amit mondott.

- Ha tudtad volna, hogy ilyen nehéz eset vagyok, akkor is segítettél volna rajtam a bulin? - kérdeztem, mert valamiért már régóta motoszkált bennem ez a kérdés, és most úgy éreztem, meg merem kérdezni.