Nyomozni Arany [Befejezett]

I still carry on ~ Epilógus ~

Elfeledett világ, eltűntek a napok és
az a világ amiben reménykedtem.
Szörnyű félelem, amit legbelül érzek,
magányossá tesz.
A szívem távolságot diktál,
de én továbbra is folytatom.
Sohasem fogok megállni!
A szívemben akaraterő lapul,
ami nem akar meghalni.
Nem tudlak megtartani, de végül
megtalálom amit hagytál.
Az elveszett emlékeket és az elfeledett napokat
és a világot amiben reménykedtél.
A valóságot nem látod és a múlt amit már eltemettünk, fájdalmat okoz neked.

2 héttel később...

Dani leparkolt az autójával Hope Ibolya asszony háza előtt. Megnyomta a csengőt, majd kisvártatva ajtót nyitottak neki.
- Jó napot. Én Dani vagyok, Innae...
- Igen, igen, te szervezted meg a temetését. - szakította félbe az asszony.
- Részvétem.
- Akárcsak neked fiam. Gyere, fáradj beljebb! - nyitotta ki jobban az ajtót. A nappali kanapéja felé mutatott, jelezvén, hogy üljön le nyugodtan. Dani így is tett.
- Szörnyű lehet elveszíteni valakit úgy, hogy nem tudtuk megtenni azt, ami mindenkinek jár...
- Micsodát? - nyújtott Daninak egy teáscsészét Ibolya asszony.
- A búcsú. Nagyon rossz lehet Önnek, hogy a lányát szolgálat közben veszítettük el... De ne aggódjon, aki ezt tette, már rács mögött van.
- Én nem aggódok. - tette Dani vállára a kezét - És el tudtam tőle búcsúzni.
- Hogyan? - lepődött meg Dani.
- A lányom eljött hozzám és azt mondta, nincs sok ideje.
- Tudta?
- Fiacskám, sohasem gondoltál bele, hogy egyes egyedül hogyan volt az egyik legjobb nyomozó? - Dani megrázta a fejét - Úgy, hogy hallgatott a megérzéseire. És ezt a technikát tökéletesítve, ki tudta vetíteni mindenre.
- Nem volt átlagos ember. - hajtotta le fejét.
- Nem. - tette Ibolya asszony Dani vállára a kezét - Jut eszembe... - pattant fel és az asztalhoz sietett - Azt mondta, akkor nyissam ki, ha ő már elment - emelt fel egy levelet - Habár nekem címezte, szerintem inkább neked szól... - adta oda a fiúnak.
Dani kibontotta és olvasni kezdte.

Drága Mama,

Ha ezt olvasod, akkor az azt jelenti, hogy megérzésem bebizonyosodott. Ha a miatt aggódsz, hogy nem éltem teljes életet, ne félj, megismertem valakit. Valakit aki megtanított a boldogságra.
Úgyhogy nyugtasd meg, hogyha messzire is megyek, ne sírjon olyan szomorúan...
Ha azzal megkönnyíthetném a helyzetét, vissza forgatnám az idő kerekét. De nincs hozzá hatalmam...
Mondd meg neki, hogy ne arra gondoljon, hogy már nem vagyok mellette, hanem hogy milyen volt amikor mellette voltam. Éljen át minden egyes percet és akkor majd el tud engedni...

Mondjuk amikor először találkoztunk... ott állt az irodámban és közölte hogy együtt fogunk dolgozni. Ő megtanított hogyan kell csapatban játszani. Apró cselekedeteivel óriás vàltozásokat hozott az életemben.
Nagyon kitartó személyiség. Mások már az után megfutamodtak volna, miután ahogy csak tudtam kifejeztem nemtetszésem. De ő még azt is elviselte ahogy mogorváskodok és előtte nyamnyogom a spagattimet.
Már az első este megpróbáltatások elé néztünk. Én majdnem leestem a vár széléről, de megmentett. Kevesen cselekedtek volna így a helyében.
Később is lett volna egy lépcsőbalesetem, ha ő nincs velem. Kétszer is megmentett. Nem tudom hogyan fizethetném ezt vissza...
Mindenesetre örök hála. És minden boldog percünknek is. Még ha most furcsának is tűnik, én még a vitáinkat is élveztem.
És minden reggel amikor felkeltem, nem voltam unott, vagy szomorú, mert tudtam, hogy láthatlak.
Köszönöm!

„A vöröslő alkonyati égbolt, lassan elnyeli a napot.. nincs visszaút, így a holnap reményével, elhagyhatom ezt a testet..."

Azt hiszem, ezt a napfelkeltét már lekéstem...