A farkasok és a vámpírok évek óta egymás ellenségei.
Mindkét félnek megvan a saját fegyvere, amit szükség esetén felhasználhatnak egymás ellen.
De mi történik akkor, hogyha az egyik fél belülről korántsem olyan kiegyensúlyozott, mint azt mutatja?
A...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
*AhReum POV*
Ott feküdtem, a csodaszép, félholt farkassal az ölemben, a hatszög alakú pince közepén. Mellettünk AhRa terült el, teljesen olyan volt, mint akiből az utolsó csepp élet is elpárolgott volna. Ajkai résnyire nyitva voltak, apró véres fogai kilátszottak, szemei üvegesen meredtek rám és JongInra. Azok a szemek, amelyekből pár perce úgy ömlött a vér, mintha egyszerre legalább hat ember sírna. Mintha a halott nővérei sírtak volna.
És leesett. JongIn mondata, hogy van egy ötlete és tetszik neki, ahogy AhRa beszélt róla, az a mániákus gyilkos hangsúly. Azt a hangsúlyt eddig csak JongIntól hallottam, és magamtól a látomásokban, vagy amikor megöltem SeHunt. Hogy egyedül van, és nincs gyülekezete, eddig azt hittem azért, mert megszökött, de nem. A gyülekezet kitaszította őt. Most már biztos vagyok benne, hogy AhRa megölte a nővéreit.
Az a rengeteg vér, azok a szörnyű sikolyok, a suttogások. Mind, mind a nővéreitől származtak. AhRa használta az erejüket, de közben harcolt is. A nővérei féltek JongIntól, nem akarták, hogy AhRa kiengedje, ezért még a másvilágon is próbálták megvédeni azt, ami fontos nekik. Ez esetben pedig JongIn fogva tartó varázslatát.
És hogy AhRa miért ontotta ki a nővérei életét? Minden bizonnyal A sok évi elnyomás és irányítás miatt. Azért mert gonoszok voltak, és azért mert ő akart lenni a vezető, a Régens. Viszont a terve visszafelé sült el, és nem Régens, hanem kitaszított lett. Ettől függetlenül még mindig birtokolja a halott nővérei és a saját erejét is. Feltéve, hogyha még él.
Akár mennyire is hálás voltam AhRának, amiért megmentette JongInt, sokkal fontosabb volt az, hogy a hibrid életben van-e vagy sem.
Ujjaim elfehéredtek, ahogy görcsösen szorítottam a puha fehér bundát. A könnyeim megállíthatatlanul potyogtak, ezzel benedvesítve JongIn szőrét. Nem tudtam mit tehetnék, csak ültem ott a porban, a könnyeimet szabadjára engedve. Reménykedtem abban, hogy valami csoda folytán megérzem, ahogy a farkas mellkasa fel-le emelkedik, vagy, ahogy megmozdul.
De ez nem történt meg.
Nem tudom mennyi ideje lehettünk ott, az időérzekem teljesen felmondta a szolgálatot. Bőgtem, mint egy gyerek, aki végignézi a kutyája halálát. Tudtam, hogy el kellene mennem, hogy menekülnöm kellene. Hiszen az Alfa már keres, JongIn pedig őrizetlenül van. Óriási a felfordulás, és mindez miattam. Ha nem megyek el, akkor megölnek, vagy ami rosszabb, arra a sorsa leszek ítélve, mint JongIn. A halál megváltás lenne, és ezt tudják.
Nem tudtam hátrahagyni őt, akit szeretek. Annyi idő után végre megtaláltam, aki igazán megért engem. Aki olyan, mint én. Nem hagyhatom csak így itt. Lehet még van remény. Lehet ez csak egy átmeneti állapot, és JongIn felébred, én pedig nem leszek itt, mert gyáva módon hátra hagytam. Ezt nem tehetem meg vele. Vele kell maradnom, még ha meg is halok.
Mintha havat tartottam volna a kezemben, ami egy idő után elkezd olvadni, egészen addig, amíg semmivé lesz. JongIn volt a hó, én pedig nem engedhetem, hogy eltűnjön. Még nem, még boldognak kell lennie. Ennyi szenvedés és fájdalom után megérdemli, hogy boldog legyen. Velem.
