Never good enough // Sosem elég jó

The second smile // Part 2

A kórházban eltöltött hetek rosszabbak voltak mintha iskolába kellett volna mennem. Folyamatos felügyelet alatt voltam, és meg volt szabva, mikor van reggeli, ebéd, és vacsora idő. Rettegtem az ételtől. Emlékszem valamelyik reggel csokis müzlit hoztak be. Mikor a hölgy odanyújtotta nekem, kivertem a kezéből. Kiabálva és sírva.

Nem tudtak már ott mit kezdeni velem. Átvittek a "speciális" osztályra, ahol más anorexiával küzdőket is kezeltek. Itt tudtak segíteni rajtam. Látam, hogy a családomra milyen hatással van az állapotom. Anyám halálra aggódta magát, és úgy gondolta, nem figyelt rá eléggé, azért lettem ilyen. Nem akartam, hogy magát okolja, és azt sem hogy ennyire aggódjon értem. Hagytam, hogy az orvosok és a pszichiáter aki néha meglátogatott, meggyőzzenek.

Lassan elkezdtem formába jönni. 4 hónap múlva megállapították, hogy önmagamra már nem vagyok veszélyes, a testsúlyom megfelelő, és kiengedtek. A pszichiátert viszont továbbra is kellett látogatnom, méghozzá minden nap. Hajlandó voltam ugyan fél adagokat, de mindent megenni, és érzelmileg stabilnak tűntem. De éreztem, hogy nem vagyok az. Celluxszal ragasztották meg az önbecsülésemet, nem forrt össze. Csak idő kérdése mikor válik le a cellux, és borulok ki megint.

Szeptember 6.

- Ne felejtsd el Mrs. Jeont suli után. - mosolyog anya és megsimogatja az arcomat mielőtt kiszállnék az autóból.
- Nem fogom. Szia. - köszönök el mosolyogva. Az első őszinte mosolyom ma. Higyjétek el, nem lesz több.

Természetesen híre ment a kórházba kerülésemnek az iskolában. Összesúgnak a hátam mögött ahogy végigmegyek a folyosón és sajnálkozó tekinteteket vetnek rám. Inkább lehajtom a fejem, úgy folytatom az utamat az osztályterembe. 3 napja kezdődött el a harmadik évem itt. Azóta sem leltem egyetlen barátra sem. A padtársam az egyetlen aki néha dob egy sziát, és ha kérdezek tőle valamit, mindenféle megvető pillantás nélkül válaszol.
- Hé srácok, láttátok az elsőéveseket? Azt hallottam van egy csaj aki annyi idős mint mi, és állítólag nagyon dögös.
- Velük leszünk tesin, majd lecsekkoljuk. - kezdenek vihogni. Állatok. Csendben ülök le a helyemre és pakolok elő első órára.

Az óra amit legjobban utáltam előző éveimben. A tesi. De ma kivételesen egyetlen pillantás sem kísérte figyelemmel ahogy öltözök. Mindenki izgatottan sutyorgott arról a bizonyos lányról. Nem rám figyelnek. így kicsit megkönnyebbülve állok az osztálytársaim körében. Röplabdázni fogunk. Istenem, hányszor eltalált már az a labda mikor Seoyun ellen játszottunk. Most az elsőévesek ellen játszunk.
- Te, ki az a srác ott?
- Nem tudom, de... nagyon jónak tűnik.
- Kezdek kételkedni az esélyeinkben.
- Ez biztos, hogy elsőéves? Több izma van mint neked!
- Hé, azért ennyire ne túlozzunk. - annyi kíváncsi tekintet néz valamerre a hátam mögé, hogy az én érdeklődésemet is felkelti. Megfordulok, hogy szemügyre vegyem csapattársaim aggályainak okozóját. Nem kell sokat keresnem, úgy kitűnik az osztálytársai közül mint sas a tyúkok között. Bár nagyjából egymagasak lehetünk, ő szinte minden másban az ellentétem. Ahogy sötétbarna tincsei közé túr, rövidujjas pólójának hála szinte kiszúrja a szememet feszülő bicepsze, sötét, szinte fekete szemei elszántan csillognak. Széles váll, keskeny csípő, a fehér póló alatt vélhetően kockák... Egy szóval tökéletes. Ő egy első éves?! Ha minden igaz... két évvel fiatalabb nálam?? Kizárt dolog. Akkor veszem észre hogy tátott szájjal bámulom mikor a fekete szemek engem kezdenek tanulmányozni. Jó, ez kicsit erős kifejezés. Csak rám pillant. Becsukom a számat és nyelek egyet, majd elfordulok. Olyan érzés tör rám amelyet soha nem éreztem még azelőtt. Senki iránt. Féltékenységet. Féltékeny voltam arra, hogy minden lány csillogó szemekkel nézik, a fiúk, még a felsőbb évesek is irigykedő tekinteteket vetnek rá. Őt aztán biztos nem hívták hájaskának... Megrázom a fejem, hogy elhessegesem a fejembe férkőzni akaró gondolatokat. Ebben segít, hogy a tanár belefúj a sípba, jelezve, hogy megkezdjük a meccset, majd szól, hogy el kell intéznie valamit a tanáriban, játsszunk nyugodtan.

Egészen belejövök. Legalábbis így érzem, talán még azt is lehetne mondani hogy jól szórakozok. Bár elég nehéz figyelmen kívül hagyni, hogy Seoyunnal egy csapatban vagyunk. Figyelem a labdát ahogy az ellenfél beleüt, és átrepül a mi oldalunkra. Elsüvít mellettem, a mögöttem álló csapattársam pedig visszaüti. Vagy nem. Hallom, hogy beleüt, hallom, ahogy átszeli a levegőt a labda, és várom hogy elszálljon a fejem felett. Ehelyett valami erősen fejbevág, amitől megszédülök és a földre rogyok. Seoyun. Rám célzott. Biztos vagyok benne. Forog a világ, megpróbálok felállni. Hányszor eltaláltak már. Említettem azt is, hogy egyszer sem jött oda senki, hogy segítsen? És ezt megszoktam. Ezért is lep meg mikor lágy hangot hallok, és egy óvatos érintést a karomon.
- Jól vagy, hyung? Nagyon fáj? - felpillantok, és szóra nyitom ajkaimat, de a szó a torkomra forr. Az isten kinézetű elsőéves guggol előttem. Fekete szemei aggódó---aggódóan csillognak?! Ez... új.
- J-jól... - nyögöm ki nagy nehezen, de a fejem iszonyúan fáj, és még mindig forog a szoba.
- Biztos? Nem úgy tűnik. Szerintem el kéne mennünk az orvosiba. - mennünk? Mármint neki meg nekem? Miért...? Miért érdekelné, hogy mi van velem?
- Semmi baja nincs, folytassuk. - szólal meg Seoyun rideg hangon.
- Én a helyedben hallgatnék. - felel Mr. Tökéletes miközben megfogja a kezem és felsegít, majd a karomat étveti a vállán.
- Tessék? - hallom Seoyun hangján, hogy meg van döbbenve. Nem csodálom, szerintem minden teremben tartózkodó így érez. Lélegzetvisszafojtva figyelik ahogy a feszültség szinte sisteregni kezd a levegőben.
- Egyértelmű volt, hogy direkt dobtad fejbe. - válaszol higgadtan a fiú. - Inkább szégyellned kéne magad és bocsánatot kérni.
- Méghogy én... - nevet fel hitetlenül - Te csak ne mondd meg nekem mit kéne csinálnom és mit nem?
- Miért mit fogsz tenni? Talán megmondasz apucinak? Ó valóban, ha már apucinál tartunk... Úgy hallottam akadt egy kis gond otthon. Hűtlenség, vagy valami hasonló, talán? - elkerekedett szemekkel figyelem, hogy Seoyun állkapcsa megfeszül.
- Nem tudsz te semmit a családomról.
- Mégis úgy tűnik mintha ráhibáztam volna. - villant angyali félmosolyt a fiú, majd a derekamra csúsztatja a kezét. Az arcom lángba borul. Pedig semmi hátsó szándék nem rejlik mozdulataiban, csupán megtart, hogy könnyebben eljussunk az orvosi szobába. Egy morgolódó Seoyunt hátrahagyva.

- Nincs semmi komoly, a létező legenyhébb agyrázkódás. Annyit kell tenned, hogy fekve maradsz még egy pár órát és próbálsz nem mozogni. - mosolyog a nővér.
- Nyomtatok neked igazolást, mindjárt jövök. - és kimegy az ajtón. Az ágyon fekszem és halkan felsóhajtok. Úgy tűnik mégsem unt meg...
- Szia. - kissé összerezzenek a hangra, és az ajtó felé kapom a fejem. Mr. Tökéletes az ajtóban áll és engem néz.
- Szia... - válaszolom halkan. - Hogyhogy kiengedtek óráról?
- Nem mentem vissza. - válaszol és közelebb jön. Nem ment vissza miután idekísért? Egész eddig itt áltt az ajtónál és arra várt, hogy a nővér elmenjen? Mégis miért?
- És ha beírnak hiányzónak? - kérdezem kétkedve.
- Nem érdekel. - ül le az ágyra amiben fekszek. Kicsit megszeppenve nézek rá. Nem érdekli...? Miattam vállalja, hogy beírjanak neki egy hiányzást? Valami nem stimmel.
- A neved viszont annál inkább. - az az átható tekintet amivel rám pillant, és a ravasz félmosoly... De miért érdeklem ennyire?
- Taehyung.
- Örvendek a találkozásnak, Taehyung. - vigyorodik el. Hihetetlenül hasonlít így egy nyuszira. És nagyon aranyos. Annyira, hogy... elmosolyodom. A második őszinte mosolyom ma. Úgy tűnik reggel tévedtem.
- Én is... - és kérdőn pillantok rá, várva, hogy viszonozza a bemutatkozást.
- Jungkook.