Never good enough // Sosem elég jó

The first breakdown // Part 1

- Taehyung! - anyám hangja visszhangot ver a ház falai között. - Már megint mi ez itt?! - halk sóhajjal teszem le a tollamat a könyvemre, és sétálok le a földszintre, hogy kiderítsem anya haragjának okát. Csípőre tett kézzel áll az étkezőben. Az asztalon hever egy papírlap, körülötte festékes dobozok, ecsetek, és az asztalon is van néhány festékfolt. Én hagytam így, való igaz.
- Hányszor megmondtam, hogy ne az étkezőasztalon maszatolj?!
- Ne haragudj, de Jeonggyu elfoglalta a szobámat, csak itt volt hely. - mondom bűnbánó kiskutyaszemekkel.
- De legalább takarítanál fel magad után! Mindent nekem kell csinálnom utánad? - a hangja már inkább fáradt mint dühös.
- Sok leckém van, holnap dolgozatot írunk 3 tantárgyból. Nem volt rá időm. Bocsánat. - amolyan "mit kezdjek veled" tekintettel néz rám pár másodperc csend kíséretében, majd felsóhajt.
- Jól van, menj csak tanulni. De legközelebb ne találjam ezt így, mert pórul jársz. - fenyeget meg felemelt mutatóujjal, de a hangja már lágyabban cseng.
- Rendben anya. - bólintok, a végén pár másodpercig lehajtva hagyom a fejem, egyfajta meghajlásként.
- Sicc tanulni. Ha rossz jegyet kapsz, elverlek. - int a kezével és folytatja a takarítást.
Visszabattyogok a szobámba és levágódom az asztalomhoz. A szék reccsen egyet. Na szuper, még a végén eltörik alattam. Hájaska. A tudatalattim szólal meg Seoyun hangján. Egyre nehezebb figyelmen kívül hagynom. Második éve járok abba az iskolába ahová Seoyun és bandája is. Mint említettem, nem untak meg. Ha szerencsém van, egy héten csak kétszer piszkálnak, és nem vernek meg. Ha nincs, mindennap piszkálnak és minden nap jár egy kis verés is. Megszoktam. A sérüléseket viszont egyre nehezebb elrejtenem otthon. Garbót és hosszúnadrágot hordok, de ha az arcomra kapok akkor valami nagyon jó sztorival kell előállnom, honnan szereztem a monoklit.

Rettenetesen nehéz hazudni anyámnak. De ha elmondanám neki, hogy több mint egy éve szinte terrorban tartanak az iskolában, és egy barátom sincs, bűntudata lenne. És azonnal át kellene íratkoznom egy másik iskolába. Ami azzal járna hogy el kell költöznünk, vagy a szüleimnek új munkát keresniük. És én nem akarok ekkora felhajtást. Nem akarom hogy értem kelljen aggódniuk. Elég két problémás gyerek is nekik.

A családi vacsora általában vagy csendben telik, vagy hallgatjuk Eonjin és Jeonggyun veszekedését, majd apa ordibálását. Havonta egyszer van talán békés, kellemes hangulatú vacsoránk. Most épp apa veszekedik velem, amiért folyton csak a könyveket bújom és nem csinálok semmi férfiasat. Semmi fizikai munkát.
- Miféle fiú vagy te? Mire mész a tudásoddal mikor erő kell, ha? Hogy fogsz így megélni, hogy fogsz a földeken dolgozni mikor majd a saját családodat kell ellátnod?! - emeli meg egyre jobban a hangját.
- Majd szerzek egy diplomát és--
- Kitörölheted a diplomával a seggedet! Mit gondolsz, majd ügyvéd leszel vagy jogász, és akkor magától dől a lé?! Tévhit, fiam, tévhit! Keményen meg kell dolgo--
- Tudom, apa! Tudom! - szakítom félbe megemelve a hangomat. Szemének villanásából már tudom, hogy rosszul tettem. De már nem tudtam magamban tartani. Az iskolában szinte idegenektől még elviselem, ha szidnak. De itthon is, a saját apámtól... Már túl sok. Felállok az asztaltól.
- Köszönöm a vacsorát. - mondom halkan és hátat fordítok, hogy elinduljak a szobámba.
- Most azonnal visszajössz ide! - hallom meg apa hangját.
- Nem. - ennyit mondok és elindulok a lépcső felé.
- Hogy merészeli... - mordul fel, és hallom a szék csikordulását ahogy hátratolja és felpattan. Léptek kopogása, majd megragadja a karomat és visszaránt. Felszisszenek, ahogy a tegnap szerzett zúzódások ujjai nyomán megfájdulnak.
Egyetlen pofon. Nem több. Csak egy atyai pofon. Mégis a lelkemig hatol. Halk nyikkanással esek a földre.
- Beléd kell hogy verjem az illemet? Erre kényszerítesz? Vagy más módszert alkalmazzak? - válaszra vár. Feleslegesen. - Azt szeretnéd, hogy ne kapj többé enni? Így szól a mondás is, aki nem dolgozik, ne is egyék. - a haragja múlik, hátat fordít, de mielőtt elmenne, halk megjegyzést morog.
- Rád fér a koplalás. - majd kimegy. Bennem pedig valami elpattan. Lehajtott fejjel tápászkodom fel a földről. Miközben az emeletre vonszolom magam, vetek egy pillantást anyámra. Látom a tekintetén, hogy sajnál. Idejönne. De nem teszi. Vajon miért? Nem tudja, mennyire szükségem lenne egy ölelő karra, anyai szeretetre, kedves szavakra melyek azt suttogják, jó vagyok úgy ahogy vagyok? Nem tudja. Ez még jobban fáj. Mire a szobámba érek, már sírok. A tükörbe nézek és... valami megváltozik. Jóval több felesleg van rajtam mint kellene hogy legyen. Akit a tükörben látok, nem az, aki tavaly voltam. Nem, ez... ez Hájaska. Rám fér a koplalás. Maga az apám mondja. Aki elvileg még elfogult is. Hisz minden szülő elfogult mikor a gyerekéről van szó. A megvilágosulás sokként ér. Kövér vagyok. Jogosan bántottak. Minden zúzódást, sebet megérdemlek. Elállnak a könnyeim. Ezen egy módon lehet segíteni. Koplalással.

[2 héttel később]
Elkerekedett szemekkel nézem a mérleget. 8kg-ot fogytam. Látszik is. Az apró sikerélmény kábítószerként csörgedezik végig ereimben. Valahol egy belső hangocska még tudta... még kiabálta, hogy állj. Az éhségem is kiabálta, hogy ez már alacsonyabb a kelleténél, és ne folytassam. De többet akartam. Hájaska belenézett a tükörbe és még mindig kövérnek látta magát. Keserű csalódottság lett rajtam úrrá. A mérleg hazudik. Nem változott semmi.

A következő nap mikor lementem "reggelizni", a tükörtojás a tányéromban... ijesztőnek tűnt. Eonjin mellettem ült.
- N-neked kevesebb van... - dadogom. Pánikolok. Eonjin értetlenül pillant fel rám.
- A te tányérodban kevesebb van! Én miért kapok többet, ne adjatok ilyen sokat!! - kiabálok kétségbeesve és konkrétan kimenekülök a konyhából.

Ezen a napon kezdtek aggódni a testvéreim és anyám.
De csak rosszabb lett. Féltem attól hogy ennem kell. Rengeteg vizet ittam, minden alkalommal mikor a gyomrom jelezte hogy táplálékra van szüksége.

1 hónap alatt a testsúlyom olyannyira lecsökkent, hogy veszélybe került az egészségem. Az iskolában nem hívtak többé Hájaskának, Seoyun kezdett kerülni. Tudta, hogy részben miatta nézek ki úgy mint egy csontváz. De én nem tudtam hogy úgy nézek ki mint egy csontváz. Disznónak éreztem magam. Azt hittem, a többiek azért kerülnek mert nem akarnak már rám sem nézni annyira elhíztam. A fejembe se fért, hogy lehet ez. De nagyon fájt. Egyre elviselhetetlenebbé vált az, hogy nem tudok megfelelni az elvárásoknak. Azoknak amiket másokénak hittem, de valójában az enyémek voltak. Elzárkóztam a külvilágtól. Anyámról azt gondoltam, gúnyolódik mikor azt hajtogatja, hogy sovány vagyok, nem kövér. Mindenkit utáltam. De legfőképpen magamat.

Egy nap kezelhetetlenné vált a fájdalom. Az éhség is mardosta a gyomromat, de ezt is mentális fájdalomnak tudtam be.
A fürdőszobapadlón ültem, zokogva és kiabálva. Miért nem tudok lefogyni? Miért nem használ semmi? Miért érzem magam ilyen üresnek? Nem volt jobb ötletem. El kellett vonnom a figyelmemet a mentális fájdalomról fizikaival. Egyetlen vágás. Nem több. Pillanatnyi megkönnyebbülés.
Anya ekkor döntött úgy hogy kezébe veszi az ügyet. Rám rúgta az ajtót és kórházba vitt. Nem csak vért vesztettem, szinte minden fontos tápanyagból jókora hiány volt a szervezetemből. Azt hitték, hogy a kórházban segíteni fognak.

Én nem hittem.

Sziasztok! Itt a végén szeretnék megjegyezni pár dolgot.

A való életben Taehyung apja, sőt az egész családja és ő maga sem ilyen (természetesen). 😅

Mint sokan tudjátok, az apukája a példaképe, egész életében felnézett és most is felnéz rá, ezért kicsit tiszteletlennek érzem, hogy milyennek állítom be a történetben. Tehát csak ennyit szerettem volna mondani.
Mivel Tae ebben a könyvben lelki és fizikai problémákkal is küzköd, nem tudom olyan vidáman és bohókásan hozni mint amilyen a való életben.

Később törekedni fogok erre, nála és Jungkooknál is.

Köszönöm, hogy elolvastátok.
♡