Never good enough // Sosem elég jó

The fourth reason // Part 4

Sziasztok!
Elnézést szeretnék kérni, hogy ilyen sokat késtem a folytatással, de mostanában semmi nem úgy alakul az életemben ahogy tervezem így... nincs sok időm írni.

Nem ígérek semmit de megpróbálom minél hamarabb hozni a következő részt.

Köszönöm a türelmeteket! 💜

- Ő mondta neked igaz? - kérdezem megremegő hangon. - Ő kért meg rá, hogy barátkozz velem.

- Pedig... egészen kis ideig... azt gondoltam, hogy valaki mégis elfogadhatónak talál annyira, hogy barátkozzon velem. De ez is csak egy újabb hazugság. - letörlöm az épp legördülő könnycseppet, és motyogva folytatom. - Tudhattam volna... - indulok tovább, de Jungkook megfogja a csuklómat. Határozott, de kérlelő szemekkel néz rám. Azokkal a gyönyörűen csillogó sötétbarna szemeivel...
- Nem úgy történt ahogy gondolod. Hadd magyarázzam meg.
- Nem akarom meghallgatni. Az anyukád a terapeutám, ez eleve gondot okoz.
- Kérlek, csak hallgass meg. - nem bírok ellenállni ezeknek a szemeknek. Kieresztek egy halk sóhajt, és megadóan bólintok. Szimpatikus... nagyon, és annyira örültem neki mikor azt mondta hogy barátkozni akar. Én lennék a legboldogabb kettőnk közül ha a magyarázata ésszerű és elfogadható lenne. De rettegek hogy nem lesz az. Hogy mégiscsak az anyukája miatt van itt most velem.

Egy aranyos kávézóban ülünk Jungkook engem néz és próbálja felvenni a szemkontaktust. Mikor ez nem sikerül neki, előredől és az asztalra fekteti alkarjait, ezzel felvonja a figyelmemet. Amint rápillantok, rabul ejti a tekintetemet. Szó szerint. Úgy érzem mintha meg sem tudnék mozdulni. A fekete csillogás elnyelt és nem enged.
- Igen, valóban az anyukám a terapeutád. De ennek semmi köze ahhoz, hogy barátkozni szeretnék veled.
- De ez megmagyarázza, miért mondtad hogy sok minden tudsz rólam. - mondom halkan. - Elmondta neked.
- Nem mondta. Én néztem meg.
- Micsoda? - kérdezek vissza meglepetten.
- Éppen az irodájában voltam mert megkért hogy vigyek neki kávét. De az asztalon megláttam pár papírt amik felkeltették a figyelmemet. Jegyzetek, írások voltak amik rólad szóltak. Arról, mi történt veled. És kiderült hogy egy iskolába járunk. És a fényképedet is láttam, így egyből felismertelek a tesiórán.
- Szóval... mindent tudsz rólam...? - kérdezem lehajtott fejjel.
- Nem. Nem tudok egy csomó dolgot amit szeretnék. Például a kedvenc színedet, állatodat, hobbik, mi tesz téged boldoggá, mi a legnagyobb vágyad, ilyesmik. Taehyung, meg szeretnélek ismerni. És a barátoddá válni.
- A kedvenc színem a zöld... - mondom de közben már mosolygok. Annyira őszintének tűnik és ez annyira jól esik.
- Kedvenc állat.... a kutyusokat szeretem. Szeretek fotózni... Hogy mi tesz boldoggá? Az ha valaki barátkozni akar velem. - mosolygok rá, kicsit félénken.
- Ennek örülök. - húzódik széles mosolyra szája, elővillantva aranyos nyuszimosolyát. Aprót bólintok, nyugtázva hogy örül neki, aztán... csak nézünk egymásra.
Csendben bámulunk egymás szemébe, és csak akkor veszem észre ezt mikor halkan kuncogni kezd. Zavartan kapom el a pillantásomat de halvány mosoly kúszik ajkaimra. Mikor is volt utoljára mikor egyhuzamban ennyit mosolyogtam? Régen. Mikor találkoztunk Jungkookkal először? Tegnap. Valami isten lehet ez a fiú. Egyszerűen olyan aura lengi körül ami jókedvre derít még engem is. Érdekes.
- Szerintem mennünk kéne. - szólalok meg végül.
- Mhm... - bólint - Időben haza kell érned?
- Igen. Anyukám elég aggódó mióta... - megakadok és keresem a megfelelő szót, de Jungkook megkönnyíti a dolgomat.
- Értem. - bólint. És tényleg így van. Ért. Érzem, hogy valóban megért és ez biztonságérzetet ad.

Miután Jungkook kifizette az italokat, amire csak nehezen tudott rábeszélni, ismét útnak indulunk.
- Nekem is volt egy nehéz időszakom. - mondja zsebretett kézzel.
- Meghallgatom ha nem gond elmesélni. - pillantok rá. Bólint, majd pár másodperc eltűnődés után nekikezd.
- Mikor anyukám meghalt. - én pedig már itt összezavarodok. Jungkook rám néz és elmosolyodik értetlen arckifejezésemen.
- Az édesanyám.
- Szóval... Mrs. Jeon... - esik le lassan mi a helyzet. Hát ezért nem hasonlítanak!
- Apukám felesége.
- Vér szerint pedig egyke vagyok.
- Oh. Értem. Biztos szörnyű volt.
- Az volt. - halkan felsóhajt. - Egy nap csúnyán összevesztem vele. Mindketten kiabáltunk, még azt is a fejéhez vágtam hogy szörnyű anya. Aznap autóbalesetet szenvedett és a helyszínen meghalt. - mondja szemrebbenés nélkül. Ilyen történet mesélésekor én már zokognék szerintem.
- Nem csak hogy elköszönni, bocsánatot kérni sem volt lehetőségem.
- Sajnálom... és részvétem - akaratomon kívűl nyúlok a kezéért és simítom meg kézfejét. Kicsit meglepetten, de halvány mosollyal néz rám és bólint.
- Köszönöm. - és mielőtt zavartan elhúzhatnám a kezem, óvatosan megfogja.

Én pedig hagyom.