Semmi vagyok. Semmihez semmi közöm sincs a világon. Létezek, de mégsem. Mindent látok, de semmit se értek. Mégis pontosan tudom mi folyik körülöttem. Hallok egy hangot. Éles, fájdalmas hangot, tele gyötrelemmel. Ez egy sikoly volt. A leghangosabb néma sikoly amit valaha hallottam. Könnyek. Érzem édes illatukat, s hallom halálukat, amint a padlón véget ér rövid, gyönyörű életük.
Most papírt hallok zörögni. Hangja vészjóslón lepi el ezt a légüres teret, melyben csak lelkem lebeg.
A jót nem sejtető papírra most egy ceruza nehezedik. Gyors, kusza betűket vet a fehér felületre. Még két könnycsepp, egy búcsúszó pedig a lap aljára. Mély lélegzetet vett, mintha egy utolsó darabot akart volna szakítani a világból. Mintha minden keserűséget és fájdalmat magába szívott volna. Ismertem őt. Ezt az embert. Ezt az érzést. Túl nagy falatot harapott a keserűségből, és ezt ő is pontosan tudta, de már nem volt számára visszaút. Ha ennyi keserű dolgot eszik valaki, az íz benne marad a szájában és szüntelen azt érzi majd, mégha éppen egy szelet süteményt is készülne megenni.
Minden ízből egyenlő mennyiséget javasolt fogyasztani, hogy egyik se nyomhassa el a másikat. Pont mint az érzelmek.
Fém. Fémet tart izzadt kezei közt, melyek úgy remegnek, akár ősszel a sárgult levelek mikor a szél megérinti őket leheletével. Nem mondanám, hogy ideges volt. Csak félt. Nem tudta mi jön azután, ha megette az összes keserű ételt. Ha már végzett vele, mi lesz az étlapon? Vagy többé nem ehet már? Nem tapasztalhat meg új ízeket?
Megrázta a fejét. Mostmár a feladatra koncentrál. Elhatározásra jutott.
Rajzolni kezdett. A penge volt az ecset, bőre a vászon, s saját vérét használta festéknek. Egy remekművet hozott létre, ő, aki azt hitte, semmire sem jó. Most mégis vásznat készített testéből és szabad szelleműen, ösztönösen alkotott valami gyönyörűt, és maradandót.
Már levegőt sem vesz. Talán ő is meglepődött volna saját tehetségén olyannyira, hogy lélegzete is elálljon?
Üveges tekintettel meredt a plafonra, nem is pislogott. Az ajkai finoman szétnyílva, halovány mosolyra voltak húzva.
Örülök, hogy végül ő is megtanulta értékelni önmagát.
