Csak leült mellém, a régi, kopott padra. Egy szót sem szólt, csak némán bámult maga elé. Meg mertem volna esküdni, hogy még pislogni se pislogott.
Egész kellemes idő volt, a szellő lágyan simogatta bőrömet. Élveztem a tavaszi napsütést. Kicsit hunyorognom kellett, hogy a nap ne süssön teljes erejével szemembe.
Talán eszek egy jégkrémet. Úgyis kedvelem az eladót a közeli boltban, lehet, hogy szívesen beszélgetne velem.
Mocorogni kezdtem a padon. Az üveg vizet, amit fél órája vettem elő, visszacsúsztattam a táskámba, hogy készen álljak az indulásra.
Ekkor a mellettem ülő személy egyenesen a szemembe nézett. Megvetést láttam tekintetében. Mélyről jövő, valódi rosszallást.
Hirtelen kényelmetlenül éreztem magam, s úgy döntöttem, még nem indulok el. A bolt később is nyitva lesz, ráadásul nincs is kedvem másokkal beszélgetni. Sokkal jobb ketten egyedül élvezni a napsütést a mellettem ülő, ősz hajú emberrel.
Újabb tíz, vagy akár húsz perc is eltelhetett, mikor eszembe jutott, hogy talán áthívhatnám az egyik kedves barátomat vacsorázni. Rég beszéltünk már, pedig fiatalabb korunkban szinte elválaszthatatlanok voltunk.
A telefonomért nyúltam, mikor az idős ember ráncos kezét az enyémre tette. Bajsza alatt szája papírlap vékonyságúra zsugorodott, s ugyanazt a megvetést láttam szemeiben, mint mikor az eladóra gondoltam.
Sóhajtottam, majd visszacsúsztattam a mobilomat a zsebembe. Igaza volt, nincs szükségem arra, hogy akárki is zavarjon.
Hátrahajtottam fejemet, s szememet lehunyva valaki másnak képzeltem magam.
Valakinek, aki őszinte mosolyt villant a barátai felé, mikor találkoznak. Olyannak, aki meg meri szólítani magától is azt a kedves eladót, s aki nem lökte el magától a családját fiatal korában. Aki virágot vesz az édesanyjának anyáknapján, s köszönetet mond neki, az életért, amit tőle kapott.
Aki esténként boldogan, mosolyogva fekszik le. Olyannak, akinek van egy számára kedves személy a szívében, akire szomorú perceiben örömmel gondol.
Kinyitottam szemem. Arra számítottam, hogy könnyek fogják elhomályosítani látásomat, de nem így történt. Hiába éreztem úgy, hogy meghasad a szívem, többé már nem tudtam sírni. Beszélni sem tudtam. Mintha valaki ellopta volna az életemet. Úgy éreztem, kicsúszott a kezeim közül az irányítás. Mint egy vonat, ami rossz vágányra lett térítve, s a masiniszta már semmit nem tehet, hogy megállítsa, s helyes útra terelje.
Az öregember! Ő tehetett róla, és csakis ő! Miatta nem mentem el a boltba, és nem telefonáltam a barátomnak. Ő a hibás mindenért!
Gyűlölet ébredt bennem az ismeretlen idős iránt. Dühömben csikorgatni kezdtem fogaimat, s kezeim önkéntelenül is ökölbe szorultak.
Hirtelen mozdulattal megragadtam ingjének a nyakát, s ütni készültem volna, ám az öregembernek nyoma sem volt. Önmagammal néztem farkasszemet. A másik én kifejezéstelen, üres tekintettel csak ennyit mondott:
Te is tudod, hogy jobb nekem egyedül.
Megráztam fejem, s kiabálni kezdtem:
- ELVESZTETTEM MIATTAD MINDENKIT! SENKIM SEM MARADT!
Ő halkan így felelt:
Úgysem értene meg senki. Nincs szükségem senkire. Egyedül akarok lenni.
- Ez nem igaz.. sosem.. sosem akartam egyedül lenni. Minden a te hibád..
Gombócot éreztem a torkomban. A másik én kifejezéstelen tekintette megrémisztett. Mint akiben a remény utolsó, halovány szikrája is kialudt.
- GYERÜNK, SZEDD MÁR ÖSSZE MAGAD! KÉRLEK!
Hangom elcsuklott, s két kezemmel két kezemet fogva letérdeltem magam elé.
- Könyörgök...
Suttogtam megtörve.
Tűnj el.
Mondtam, s a vidám, harcolni kész énem illúziója semmivé foszlott. Egyedül ültem a padon, meggyötörten és üresen.
Oldalra néztem, s ismét az idős embert láttam mellettem ülni.
Fájdalmasan sóhajtva magányom ölébe hajtottam fejem, ő pedig vigasztalón simogatni kezdte hajamat, miközben azt suttogta, minden rendben lesz.
