Bontatlan Levelek

Ha a történelem könyvem beszélni tudna...

Ha a történelem könyvem beszélni tudna, bizonyára órákon át panaszkodna nekem. Képzelem mennyire nem könnyű egy diák kezei között élni, és erről is ódákat zengene, akár csak a spanyol örökösödési háborúról, vagy arról, hogyan is lett belőle történelem tankönyv.

Elmesélné hány éven, hónapon keresztül élt az erdőbe, és mennyire varázslatos egy időszak volt az. Hallgathatta a csendet, a madarak csicsergését, a szarvasok alatt ropogó ágak zaját. Élvezhette a szél kellemes susogását, mely pajkosan játszott hatalmasra nőtt lombkoronájával, a színes leveleket, amelyek ősszel beterítették a talajt, ezzel menedéket nyújtva a különféle állatoknak. A frissen hullott havat, a deres ágakat, melyeken megcsillan a reggeli napfény. Ez volt az én történelem tankönyvem egyszer: a természet tősgyökeres része.

És a története csak eddig lenne olyan csodálatos és kábulatba ejtő, mert ezek után jöttek az emberek, akik kivágták több ezer társával együtt. És lám, ennyit ért egy öreg, mindent megélt fa. Tankönyvet csináltak belőle.

Most bizonyára egész nap csak panaszkodna nekem, mert mindig a zsivajt hallgatja, tűri, hogy órán mindenfélét írjak, rajzoljak bele: jegyzetet, szivecskét, virágot vagy esetleg üzenetet a padtársnak. Gerince is csak úgy hasogat a fájdalomtól, melyet a sok hajtogatás, és a táska esztelen dobálása okoz.

-Ne is foglalkozz velem! Azzal se, milyen fájdalmas mindez egy ilyen könyvnek - háborodna fel minden egyes alkalommal, amikor a földön végzi a táskám.

Aztán ott vannak még a szamárfülek. Lent, fent, jobb sarok, bal sarok, kicsi, nagy és még holnapig sorolhatná, hogy hol van és az mekkora. A szakadások, a tépések, amit csak az én hanyagságom és nemtörődömségem okoz.

-Mivel érdemeltem én ezt ki? - sopánkodhatna minden nap.

És végül is, igaza van szegénynek, hisz szagolja a penészedő szendvicset és a rothadó szilvát, almát, mandarint, minden szörnyűséget kibír, mégsem becsüli őt senki.

-Kivágtok, hogy tanulhassatok belőlünk, közben pedig semmi hasznosra nem alkalmaztok minket? Akkor inkább hagytatok volna ott az erdőben! Legalább fa mivoltunkkal tisztítanánk a levegőtöket, mely minden élőlény számára elengedhetetlen, ti mégis előszeretettel szennyezitek azt! - jajveszékelne állandóan, ezzel próbálva bogarat ültetni fülembe.

-De mondjuk önmagában a tankönyv lét szép hivatás lenne - gondolkodna el végül, a sok esztelen fecsegés után. - Okulnának belőlünk még az ilyen szeleburdi gyerekek is, mint te, ha rendesen használnának bennünket. De persze nem mindenkinek megy ilyen rosszul a sora. Vannak társaim, akiknek jobb élet jutott. Ott van példa gyanánt a másodikos Borbás Marcsi. Minden könyvére gondosan ügyel, őket nem firkálja tele senki, nem fáj a gerincük se, és még szamárfüleik sincsenek nekik.

Egy szép, nyugodt élet, bizonyára ez minden tankönyv álma, akkor nagy valószínűséggel az enyémé is ez lenne. Szegény már sok háborúban harcolt, mindent megélt veterán, most úgy tűnik végre pihenhet kicsit.

-Nyugodj békében öreg harcos - búcsúztam el a könyvtől örökre, mely éveken át volt hűséges hadsegédem a Gimnáziumnak keresztelt háborúban, ahonnan én most élve, és dicsőségesen távozok a történelem tankönyvem nélkül.

Elhelyeztem a papírgyűjtéses konténer tetején, mintha csak ezzel koronáztam volna meg.

-Legyen ez a végső kielégítésed - biccentek neki, majd odébbállok, de mintha a tankönyv még utoljára hozzám szólna.

-Köszönöm neked barátom...