Bontatlan Levelek

Egy könyv élete a könyvtárban

Nekünk könyvtári könyveknek csodálatos élet adatik meg. De leginkább mégis azoknak, akik híres egyetemek, főiskolák vagy elismert múzeumi professzorok polcain feszítenek.

Sokunk már nem is tudja mikor született, hogy mikor került ki a kegyetlen pofozógépből, ami még a lelkünket is kitaposta.

Hatalmas dilemma mindenki számára, mert akármennyire is jó, az egésznapig tartó csend, a szűnni nem akaró sötétség, mégis. El kell ismernünk, hogy szeretnénk valami értelmet életünknek, ha már kiálltuk az idő őrlő vasfogát és a halálos taposógépek sorát is.

Én még emlékszem, hogy jó néhány évvel ezelőtt, a könyvtár biológiai részlegén élő barátaim által homo-sapiensnek nevezett valami, igen nagy becsben tartott bennünket. Naponta akár többször is kezébe emelte egyikünket és forgatta, tanulmányozta át megsárgult lapjait.

Oh, de hol van ez már? Mikor vett engem, vagy mellettem heverő barátomat bárki is kézbe?

-Régvolt már, rég volt - sóhajtozták az öreg könyvek.

-Nem kell sopánkodni! A technika mindig győz! - nevetett gőgösen az asztalon álldogáló téglalap.

Pökhendi kis mitugrász. Ő volt az, aki miatt lapjaink már sohasem láthatnak napfényt. De nem tud semmit. Mi már az ő születése előtt is jelen voltunk, és az ő halála után is itt leszünk. Nem ő az leső téglalap, aki megfordult a homo-sapiens asztalán.

Volt már itt hangos, kockától kezdve, kibogozhatatlanul összegabalyodott cső és hengerek áradata is. De mi!

Közülünk már mindenki régi harcos. Legidősebb és legbölcsebb társunk a Föld történetét őrző, 546 oldalas könyv. Itt vagyunk mi, akik betelítünk egy egész szobát, és még sem tudunk mindent. Erre, itt van ez a kis téglalap, aki azt állítja, Földünk minden titkát ismeri.

Oh, ha az így lenne. Mi sok ezren sem vagyunk képesek átadni azt a tömérdek információt, amit a homo-sapiens megőrizni kíván. Akkor egyszerűen képtelenség, hogy egy ilyen kis valami képes legyen rá teljesen egyedül.

-Mi örökek vagyunk, te nem! - kiáltott vissza neki valamelyikünk.