Bontatlan Levelek

A megfejthetetlen Rubik kocka

Egy megoldhatatlan kérdés, kit csak a legokosabbak érthetnek meg. Hat szín, hat oldalon teljesen szabálytalanul összekutyulva, és pont ezért alig ért meg valaki. Engem kirakni, megfejteni ritka számba megy, és még én is csodálom, ha valakinek sikerül.

Olyan hihetetlen. Nem vagyok egy megoldhatatlan képlet, mégsem tartozom a legkönnyebbek közé, pont a köztes állapotba esem. De nem tudom, ez most jó vagy rossz? Örülnöm kéne neki vagy sem? De ha igen, miért? Ha nem, miért nem?

Hülye kérdések, de igazság szerint, én magamat sem tudom kirakni. Nem értem saját magam, egy örök rejtély vagyok mindenkinek.

Van, hogy saját gondolataimon képtelen vagyok kiigazodni, sőt sok esetben azt sem tudom, mit miért teszek. Van, hogy ok nélkül kiabálok, és gyakran türelmetlen vagyok, ennek pedig mindig szegény bűvös kígyó issza meg a levét. Máskor meg csendben tűröm, hogy igazságtalan szavakkal ostorozzanak és minden öngyilkost megszégyenítő önmarcangolásba kezdek, legalábbis a bűvös golyók gondoskodnak róla, hogy mínuszokba menjen az önbecsülésem, amiből már egyébként sincsen sok.

Ezek után saját magamnak veselkedek, és próbálom legalább az egyik oldalam egyszínűre kirakni, hogy egy pillanatnyi megnyugvást leljek ebben a tébolyban. Aztán persze kezdődik minden előröl, és visszatérnek a kérdések.

Őrült vagyok? Esetleg megérthetetlen? Elérhetetlen? Megfejthetetlen? Ki ért? És aki ért, az miért nincs itt? Beteg vagyok? Abnormális? Vagy csak én képzelek be ilyeneket magamnak? Ha minden oldalamat kiraknám, akkor jól lennék? Képes vagyok rá egyedül?

Összezárkózom a megválaszolatlan kérdéseimmel akár napokra is, és természetes, hogy nem jutok előrébb. És egyre csak jönnek a kérdések, halmozódnak fel, de már az orrom hegyéig sem látok tőlük. Semmire sem vagyok képes, egy hatalmas csődtömegnek születtem.

Nos, igen. Ilyenkor szokták azt mondani, hogy keresd a jó tulajdonságaidat, mert biztos van. De hogyan venném már észre, ha magamat a tükörben nem látom többnek egy kupac szemétnél? Ezekre csak akkor figyelünk fel, ha valaki mondja nekünk. Valaki...

És ekkor jöttem rá, hogy nekem kell valaki. Szükségem van valakire, aki észreveszi ezeket, mert az a valaki már rég meg is fejtett. Kell valaki, mert hogyan is tudnám kirakni magam, ha nem látom együtt az oldalaimat és mindig csak egyre tudok koncentrálni.

És az a valaki csodák csodájára, abban a szent pillanatban, értem nyúlt és szó szerint kirántott a sötétségből.

-Apa, mi ez? - kérdezte a kéz tulajdonosa, egy gyerek.

-Egy Rubik kocka - válaszolta a mellette álló felnőtt, majd a kezébe vett. - Megtanítom, gyere.

A kislány érdeklődve ült apja ölébe, és figyelte a férfi mozdulatait, aki néhány tekeréssel kirakta fehér oldalamat. Aztán a zöldet, a pirosat, a kéket, a narancssárgát és a citromot.

-Én is megpróbálhatom? - kérdezte a kislány kivéve apja kezéből, és úgy csűrt-csavart, hogy majd bele jajdultam.

-Így kincsem - mutatta neki a férfi.

Boldogan élveztem, hogy valaki minden alkalommal képes áthatolni az általam felállított akadájokon, és újra és újra végigmenni ezen a hosszú procedúrán, mert ő az a valaki, aki tényleg megértette mind a hat magányos színes oldalamat.