Börtönlázadás

Élet és Halál közt

Vajon ér-e valamit az élet, ha azt csak baj és bú övezi? Vajon pár év után jogosan érezheti azt az ember, hogy neki ebből elég volt, csupán a tini kor szeszélyei miatt? Van-e baj azokkal, akik feladják, és ha igen, mi az vagy mik azok? Ezer és ezer ilyesmi kérdés cikázott még a fejemben, de momentán mégis csak az foglalt le, hogy az óra másodperc mutatója mikor kattan már a félhétre, hogy mehessek haza, a kulcsra zárd kalodámból. A filmek nézése közben mindig is érdekelt, mennyire fáj oda bezárva lenni. Fizikailag vagy lelkileg megterhelőbb az egész? Bánták-e, a bűnözők, hogy tették, amit tettek, vagy azt az egészet el sem követték? Az Én kalodám ugyan csak lelkileg gyötört, és Magam sem tudtam eldönteni, igazából tettem-e valamit vagy sem, mégis ott voltam és merengtem, még 1 percig. Aztán a sóvárgós gondolkodásból végre kitörhetek, és mehetek haza. A pszichológusom még beszélt, mikor Én hevesen felpattantam és egy gyors köszönést követően kisuhantam az átokverte irodájából, melyből eszelősebben jöttem ki, mint mentem be. Szinte mindig ez van: Ő beszél és próbál szóra bírni, elérni, hogy megnyíljak, Én pedig az órát bámulva számolom magamban a perceket. A parkolóban legalább ötször hívtam anyámat, hogy pattanjon a drága kocsijába és, ha lehet persze, jöjjön el értem. Várhattam volna még fél órát - általában annyit szoktam -, de inkább megkíméltem mindenkit, és buszra szálltam. Annyian szidják a tömegközlekedést, hogy mennyire piszkos és undorító, mind a hely, mind az utasok, mégis számomra az itt töltött idő az a pihenés, amire vágyom. Ilyenkor nincs nagy forgalom az utasokat illetően, szóval pár megfáradt munkáson és öregen kívül nincs itt senki. Az ablaknak döntve bordó sapkás fejem, elkényelmesedtem a kényelmetlen ülésben. Majd jöhetett újra a merengés. Mintha ez egy betegség lenne. Akárhányszor nincs lefoglalva az agyam, a madarak csiripelni kezdenek. Addig csiripelnek, míg bele nem őrülök. Míg a fejemet a falba nem verem és azt nem kiáltom, hogy hagyjanak már békén, mert ez fáj. De Ők csak nem hagyják abba, még este sem. Gondolatok csiripelései már-már megszokott vendégek a fejemben. Őrült sikolyok, amelyektől talán nincs is menekvés, amíg válaszokat nem kapok rájuk, vagy át nem rágom Őket alaposan. De remélem, Mindenkinek megvan az a bizonyos érzés, amikor nincs kedve semmihez, és körülbelül mindent letojsz úgy, ahogy van. A fájdalmas semmittevés, ami ellen tenned kéne, de pont nem érdekel, és, ha még azt is érzed, ez így nincs rendben, akkor is folytatod, nem teszel ellene semmit, mert nem érdekel. Egyszerűen nem tud érdekelni. Na, pont ebben a gyalázatosan prózai helyzetben vagyok. Hogy is van a mondás, ami nem öl meg, az megerősít. Friedrich Nietzsche, a német filozófia egyik főmuftija vajon ez alapján élte az életét? Erősen kétlem. Nincsenek erős emberek, csak a pillanat megszállott bolondjai. Nekem ez az életfilozófiám. Nincsenek jó vagy erős emberek, a rossz tulajdonságok mindenkit elemésztenek, még ha ez a felszínen nem is látszik meg. Hosszas utazásom után lebaktattam a buszról, majd egészen lassan haza vettem a sétámat. Csendes kis kertváros a hely, ahol élek, mindössze öt kilométerre a várostól, ahova iskolába is jártam. Egy szegény kis kavicsot rugdosni élvezet, ha az ember egyedül tengeti az útját valahova, de vajon miért. Szórakoztatónak nem mondanám, se unalmasnak. Pusztán lefoglalt. A telefonom durva rezgésbe kezdett, mintha némán ordítana. Mint Én, amikor épp hisztizni támad kedvem, de nem akarom, hogy akárki is meghalljon. Csak suttogva ordibálok. A kijelzőn az 'anya' felirat világított, fájdalmat okozva a szememnek az erős fény miatt. Bár az utcalámpák égtek és kellően megvilágították a fehér havat, a telefonom kijelzőjének ostoba ám tehetetlen fénye megvakított. Anyám hívását kinyomtam, majd a felhajtónkra léptem és bementem a házba. Nagy és fekete télikabátomat a bejárattól nem messze lévő apró fogasra helyeztem, a bakancsomat leszenvedtem a lábamról, majd átfagyva léptem a konyhába, ahol már vártak a szüleim.

- Sajnálom, Kicsim, tovább kellett bent maradnom a munkahelyen – szólalt meg anyám, miközben egy A4-es lapot olvasott.

- Semmi baj – győztem meg, a tőlem megszokott hamissággal.