Pillangó

H A R M A D I K

- Szóval itt laksz. - szólalt meg Konor, ezzel megtörve a lassan egy órája beállt csöndet.

Miután elsétáltunk a társasházhoz, ahol lakom, a nappaliba érve egyből a fürdőbe vezettem a fiút, majd lekezeltem a kezét, illetve beborogattam a jól bevált ,, borsós technikával ". Egy szót sem szólt egyikünk sem, néha Konor összehúzta a szemét, ezzel jelezve nekem, hogy elég durván teszem a dolgom, legyek óvatosabb vele.

Azóta beinvitáltam őt a konyhába, talán az volt az egyetlen mondat, ami a bár óta elhangzott a számból. Nem kellettek ide szavak, pláne, hogy néha ránézni sem bírtam.

Túl vonzó és visszataszító egyszerre.

- Khm... nos igen. Vagy szerinted egy vadidegen házába sétáltam be egy kulccsal?! - mondtam cinikusan, majd unottan megforgattam íriszeim. Tettemre ő csak elmosolyodott.

- Egyedül laksz? - faggatott tovább, amit igazán furcsának véltem.

Úgy sem találkozunk valószínűleg többet.

- Igen, a szüleim a kertvárosban laknak, csak az egyetem miatt költöztem be ide. De szeretek itt élni, Réka egy szinttel lakik lejjebb, úgyhogy szinte együtt élünk, a többiek meg állandóan itt húzódnak meg, mert közel lakok a bárhoz. - nevettem megfeledkezve arról, kivel is beszélek. Kínosan némultam el, ám Konor mosolyogva figyelt, amely kivételesen nem gunyoros, inkább csodálkozó volt.

- Melyik egyetemre jársz? - kérdezte, amin újra nevetnem kellett.

- Azt hittem, ennél okosabb vagy... csak nézz a falra, Konor! - vigyorogtam, mire a bamba fiú megsegítésére körbemutattam a szobán.

Igazam volt, Konor egyből megértette, mire is célzok, amikor megpillantotta falakon lévő festményeket, vázlatrajzokat, a nappaliban elhelyezett vásznakat, melyeket a lakásom színeivel tökéletesen kiemelt. A nappalim okker színével gyönyörűen tükrözte az ősz legmélyebb színeit, melyet a fehér bútorok, bakelit lemezek és rusztikus kiegészítők csak még egyedibbé tették. A konyhával sem volt másképp, ide is rengeteg kép került felakasztásra, és mivel egybe van nyitva a nappalival, ezért gyönyörű szép, gyöngyház fehér csempe húzódott a szintén fehér konyhabútor mögött, mely egyetlen egy fénysugár hatására is képes felölteni magára a szivárvány varázslatos színeit.

Szerettem itt lakni, akár egyedül, akár a barátaimmal, de már ezt tekintettem otthonnak. Ha hazamentem a családomhoz, az már csak a nosztalgikus hangulat miatt esett jól, az volt az egyetlen, ami miatt nem volt honvágyam. Már megszoktam az egyedüllétet, és tetszett a függetlenség.

Csak néha hiányzott valaki, aki esténként átkarol, és csókot hint a fülem mögé...

Csak nagyon ritkán...

- Értem. - rázott fel egyetlen szóval a fiú, ezzel kiesve gondolatmenetemből, majd kíváncsian fürkésztem, rájön - e a nyilvánvalóra. - Képzőművészeti egyetem, mi?!

A büszkeség csak úgy áradt tekintetéből, a mosolyt is nehezen tudtam visszatartani, de nem is terveztem. Bólintással jeleztem, hogy eltalálta, aminek úgy örült, mint egy kisfiú a játékautónak.

Annyira nem fért össze ez az énje a gúnyos, paraszt énjével.

- Milyen szak?

- Restaurátor. Tudod, szeretem megmutatni egy-egy festménytől, hogy attól, hogy elkopott, egy csodás dolog előzte meg. Szeretem, hogy nem egy új dolgot hozok létre, hanem felújítom a régit. Új dologból annyi van, hogy a régi semmissé válik. Én ezt szeretném megelőzni. - magyaráztam, szemében pedig egyfajta büszkeség mutatkozott, amit nem értettem, mire fel...