Pillangó

M Á S O D I K

Ahogy a hang irányába pillantottam, egyértelművé vált; a széket bizony a mögöttem ülő bunkó, ám ugyanannyira vonzó illető tolta ki. Ahogy szintén ismeretlen "udvarlómhoz" ért, jól láthatóvá vált magas termete, amit a széken ülve nem igazán tudtam megfigyelni. Jóval a kis gnóm fölé magasodott, ám ez a rágcsáló féleséget kicsit sem rémítette meg. Ismét felém nézett, amit a feketehajú kíváncsisága miatt hagyott neki.

- Tudod mi hiányzik belőled? - kérdezte a részeg férfi, ám mielőtt válaszolhattam, folytatta. - az ami belőlem kilóg. - felelte, arcomon pedig az undor összes árnyalata jelent meg, reagálni viszont nem maradt időm, egy erős csattanás hallatszott szemből, a gnóm orra pedig már vöröslött a saját vérétől. Ádám aggodalmasan kerülte meg az asztalt - nem szokott itt bunyó lenni, hisz ez nem egy kocsma. Ide mulatni jönnek az emberek, meg halkan iszogatni, beszélgetni, nem lerészegedni és verekedni. Ahogy a másik fiúra néztem, tudatosult bennem tettének súlya.

Megvédett annak ellenére, hogy húsz perce annak, hogy találkoztunk. Mégis kiált értem. 

Furcsa pillantásokkal néztem a fiúra, aki kérdő tekintettel jutalmazott cserébe. Nem feleltem, csak akkor szólaltam meg, amikor Ádám eljött mellettem, és zaklatómat magával cipelve bíztatóan rám mosolygott. Hátrapillantva barátnőim leesett állával, és csodálkozó tekintetével találkoztam, ezért inkább visszafordultam a Hollóhoz.

Így fogom hívni, nevének hiánya miatt.

- Egy köszönöm is megteszi, nem kell így bámulni, az már megvolt a beszélgetésünk elején... - szólalt meg rekedtes hangon, majd a kezét rázva visszaült a helyére. Szem forgatva pillantottam rá, viszont az mégsem kerülte el a tekintetem, hogy keze igencsak bedagadt.

- Maida vagyok... Németh Maida. - mutatkoztam be neki, de tekintetem nem szakadt el kézfejétől. 

Ez mind miattam van. Meg egy hülye asztal miatt... valamit tennem kell...

- Maida... - ismételte meg a nevem, mire bőröm libabőrös lett. - Tudod, nem tudlak követni. Most megint az ágyadba akarsz csalogatni?! Kicsit gyors nekem ez a tempó, szerintem lassítsunk... - gúnyolódott féloldalasan mosolyogva, ám szúrós nézésem belé folytotta a vigyort. - Farkas Konor. - mutatkozott be ő is megadva magát, majd a wiskeyhez tette kezét, fájdalmát csillapítva, mely fel sem tűnt volna nekem, ha nem látnám a kézfejét. Arcán egyetlen egy jel sem utalt arra, hogy bármi féle kín érte volna.

- Hát, Konor, akkor kérem az asztalt. - feleltem édesen mosolyogva, majd elégedetlen arcát látva tovább magyaráztam. - Tény, hogy igazán hősies voltál az utóbbi három percben, de a maradék időben egy irtó szemét alak voltál, úgyhogy én is az leszek. - mondtam, közben pedig összekulcsoltam karjaim a mellkasom előtt, akárcsak egy jóllakott óvodás. Konor pillantása tettemre odavándorolt, így zavartan ismét pozíciót váltottam.

- Tudod, az irtó szemét a legkedvesebb szó, amit rám mondtak. Ezzel nem bántottál meg, Szöszi.

- Ezen miért nem lepődök meg?! - forgattam meg cinikusan íriszeim, majd undorodva gondolkodtam el Konoron.

Már most utálom, de mégsem mehetek el a tény mellett, miszerint miattam megvert valakit. A keze pedig láthatóan fáj... valamit mégis kéne tennem.

- Te folyton forgatod a szemed? - kötött belém vigyorogva. Annyira élvezi a helyzetet, hogy az még jobban dühít, ő pedig attól csak még boldogabb...

- Tudod mit, Konor? Most szépen hazajössz velem! - vázoltam fel tervem, mely hatalamas hülyeségnek tűnik első ránézésre, de a bűntudat még rosszabb, pláne, hogy az bizonyos mennyiségű aggodalommal is társul. Végülis ha ő most nem lett volna itt, ki tudja, mi történt volna velem. Lizáék nem tudnának megvédeni egy férfival szemben, aki erőszakos és részeg. Az a minimum, hogy legalább leápolom a kezét. Onnantól már az ő dolga, mit tesz vele, de legalább a lelkiismeretem tiszta. A lányok egy estét pedig kibírnak nélkülem, az egyetemen úgyis látjuk egymást holnap. 

- Tudod mit, Maida? Benne vagyok! Igazából ennél jobb ötleted még nem is volt. Tök jogos, ha az ágyban akarod levezetni az idegességet, és a vágyad, amit a szemed elárul, hogy érzed irántam. Talán egy kicsit több a vágy, mint a gyűlölet, és semmi gond, ez abszolút érthető! - mondta megértést tettetve, majd bíztatásképp kezét kezemre helyezte. Arcán a szokásos vigyor játszott lassan őrült eszemmel.

- Gyűlöllek Konor, ez az egyetlen, amit érzek. Színtiszta gyűlölet. Jó érzés lehet, hogy úgy gyűlöl meg valaki, hogy épphogy találkoztál vele, dehát elég könnyű dolgod van... - gúnyolódtam tovább, viszont ahelyett, hogy a számomra örömet szerző ideges tekintete jelent meg, önelégülten elvigyorodott.

- Még jó, hogy a gyűlölet és a vágy között egy hajszál húzódik csak...

- A gyűlölet és a szerelem között... a vágynak ehhez nincs köze... - javítottam ki, mire mosolya még nagyobbá vált. Azt hiszem nem kellett volna megszólalnom.

- Te mondtad, nem én... - tette fel mosolyogva a kezét, mire csak sóhajtottam egyet, és a fájó kezét megragadva húztam az ajtóhoz, így abbahagyva a vigyorgást szófogadóan követett, és élesen szívta be a levegőt.

- Nikol, elviszem, leápolom a kezét, ne várjatok rám! - szóltam barátnőimnek, akik még mindig utánam kémkedtek az ajtónál. 

- Hát pesze, hogy oda viszed, Szívem... - mosolygott sejtelmesen Nikol, de nem törődtem vele, bár tény, hogy Konornak sokkal jobban tetszett a helyzet.

Ahogy elengedtem az utóbbi kezét, hiányérzetem támadt, de nem törődtem az érzéssel. Bőrdzsekimért nyúltam, amit már felakasztani is nehezemre esett, így nyújtózkodva, ugrálva próbáltam azt levarázsolni. Ekkor hirtelen nagy kezek emelkedtek mögülem, mely könnyedén leszedte a meleget árasztó kabátot. Meglepődve fordultam hátra, ahol Konor ravaszul mosolyogva tartotta a dzsekit. Szemforgatva eldünnyögtem egy "köszönöm"-öt, majd barátaim tekintetével mit sem törődve kihúztam az ajtón a fiút.

Amint kiértünk, a nap már jócskán lemenőben volt, a narancssárga fénycsíkok izgatottan nyaldosták az emberek bőrét, mielőtt végleg eltűntek.

- Szóvaaal.... - tette zsebre a fiú a kezeit. Egyetlen egy szál ing volt rajta, a gombok lezserül mellkasa tetejéig kigombolva pihentek, izmai tettére megfeszültek. A látvány nyálcsorgató volt, de ezt soha sem vallottam volna be neki. Különben is... amint megszólal, az összkép széttörik.

- Szóval?! - kérdeztem vissza. Harapófogóval kell kihúzni belőle?

- Kocsival jöttél, vagy hogy jutunk hozzád? - kérdezte, mire a lehető leglenézőbben figyeltem.

- Konor, épp egy bárból jövünk ki, nem jövök kocsival, ha direkt inni térek be ide. Szépen gyalogolunk, hátha kitisztul a fejem...

 Konor vállat rántott, majd sóhajtva elindult az egyik irányba. Mikor látta, hogy nem követem megállt, majd hátrapillantott. Úgy nézett rám, mint anyukám, amikor még tinédzser voltam, és kékre festettem a hajam. Tehát úgy, mint egy hülyére.

Én vigyorogva álltam bamba tekintetét, majd fejemmel intettem az ellenkező utcába.

- Másik irány, Konor drága! - nevettem, majd büszkén indultam el, és már hallottam is, hogy a fiú utánam iramodik.

Az utat egymás mellett sétálva, néma csendben tettük meg.