A Szent Domonkos Gimi

1. fejezet

 Megtorpantam a küszöbnél, miután észrevettem Bakos tanár úr szigorú tekintetét a lelátón. Olyan halkan osontunk be a kitámasztott ajtók között, amennyire csak tudtunk. Az igazgatói beszéd közepén értünk be, Bartos a megváltozott házirend új szabályait olvasta fel a színpadon. Az osztályunk a lelátó tetején ült, tőlünk balra. Olívia és Márk szerencsére gondolt ránk. A lépcső felőli oldalon ültek, két üres helyet hagyva nekünk. Alex némán intett egyet, a tizenegyedikes évfolyam a tornaterem másik oldalán foglalt helyet. Ki-ki ment a maga irányába. Futólépésben siettünk fel a lépcsőn.

– Adamich! – sziszegte Vitéz, amikor elhaladtunk mellette. Erik összerezzent a rajztanár hangjára, mire kuncogtam. Pedig Vitéz tanár úr egész jófej volt, a legtöbb diák kedvelte, mert mindig kegyesen osztályozott. Csak az én bátyám volt annyira tehetségtelen és szerencsétlen, hogy állandóan konfliktus zajlott közte és Vitéz között. Tavaly még a szüleinket is behívták, de ez csak olaj volt a tűzre. Erik anya képességeit örökölte, és a legendák szerint az örök viszály már egy generációval ezelőtt vette kezdetét.

Végre odaértünk a sorunkhoz. Bakos tőlünk a lehető legmesszebb ült, igyekezett az osztálytársaink vállai felett tudomásunkra adni, hogy nem illik elkésni az évnyitóról. Én behúztam a nyakamat, jelezve a szégyenérzetemet, Erik viszont hozta a formáját. Széles vigyorral az arcán integetett az osztályfőnökünknek. Bakos feladta a szuggerálást.

– Hogy-hogy késtetek? – suttogta Márk.

– Hosszú sztori – sóhajtottam. Igazából nem volt olyan hosszú. Elaludtunk, nem találtam az ünneplőhöz tartozó selyemkendőmet, anya pedig fél óráig szidott minket, amiért el fogunk késni.

– Ferde a nyakkendőd – jegyezte meg Simon. Erikkel egyszerre fordítottuk hátra a fejünket, ugyanis a hang mögülünk jött. Simon egy sorral feljebb ült, természetesen a telefonján lógott. Tekintetem Erik mellkasára vándorolt.

– Tényleg az – erősítettem meg a fiú állítását. Ikertestvérem duzzogva rángatta meg a kék-fehér-piros csíkos nyakkendőt. Kisöpörtem az arcomból egy kávébarna tincset, majd úgy tettem, mintha Bartosra figyelnék, és nem unnám magamat halálra.

Megkezdődött a második évünk a Szent Domonkos Gimiben. Egy tucat ünneplős diák egyike voltam a lelátón ülve, az Adamich lány. Már az első napon úgy éreztem, mindenkit ismerek ebben a suliban. Évek óta hallgattuk a szüleink gimnáziumi emlékeit, nem is volt kérdés, hogy mind ide fogunk jelentkezni. Mind alatt nem csak magamat és a bátyáimat értem, hanem az összes második generációs domonkost. A Szent Domonkos Alapítványi Gimnázium egy magánsuli, az osztálylétszám tizenkét főre van csökkentve. Persze ez nem jelenti egyből azt, hogy mindenki kedvelni fogja a másikat, és összetartó közösséget alkotnak, de a szüleinkre igaz volt.

Szinte úgy nőttem fel, mintha egy kommuna tagja lennék. Előbb fogtak kézbe anya legjobb barátnői – akikkel természetesen osztálytásak voltak a gimiben –, mint a nagyszüleim. Az osztályom felének ide járt legalább egy szülője, őket pelenkás korom óta ismerem. Óriási szülinapi bulikat szoktunk rendezni, csoportos nyaralásokat szervezünk, a pizsamapartik pedig a szüleink rémálmává szokott fajulni. Szóval a gimi nem sok újat hozott. Lett hat új ismerősöm, megváltoztak a tanáraim, kicsit keményebben kell tanulni. Az úgynevezett kommunánk egyetlen hátulütője csak idővel mutatkozott meg.

– Ezzel meg is volt az ilyen beszédekbe kötelezően beépítendő szentimentalizmus, tehát már csak az maradt hátra, mindenkinek sikerekben gazdag,, boldog új tanévet kívánjak! – azt hiszem, a legtöbben csak az utolsó néhány szóra figyeltek fel, és mikor néhányan tapsolni kezdtek, a maradék diák is felébredt.