A Szent Domonkos Gimi

2. fejezet

 A telefonom észveszejtő csörgésére ébredtem fel. Átkoztam magamat, amiért előrelátóan a legkibírhatatlanabb csengőhangot állítottam be a listáról, és ezért most valami borzalmasan hangos, rikácsoló kakasszóra keltem fel. Viszont bevált, tényleg felkeltem az ágyból, kénytelen voltam elsétálni az asztalomig, kinyomni, és ezek után már nem tudtam visszaaludni. Tehát kijátszottam magamat. Utam szokásosan a fürdőszobába vezetett először, majd a szobámban rendbe szedtem magamat. A hajammal szórakoztam el a legtöbb időt, a hátam közepéig érő kávébarna tincseket rengeteg idő volt kifésülni. Mire felvettem egy gumis derekú és szárú farmert meg egy fekete pólót, eltelt annyi idő, hogy a tankönyveim összeszedésére csupán néhány percem maradt.

– Linaaa! – Alex ordított, a hangok alapján a földszintről – Erik! – tette hozzá egyből. Remek, szóval nem csak én vagyok lassú. Ikerbátyámmal szinte egyszerre léptünk ki az ajtón.

– A táskád? – kérdeztem, amint megláttam anélkül a lépcső felé masírozni.

– A zoknid? – kérdezett vissza, miután hátrafordult és alaposan végigmért. Basszus! Bevágtam az ajtót, és kotorni kezdtem a fiókban.

Utolsóként érkeztem a konyhába. Alex és Erik tányérján csupán morzsák maradtak. Mivel anya annyit bajlódik a reggeli készítésével, nem volt pofám otthagyni az én szendvicsemet. Ráharaptam, úgy kötöttem be a cipőmet.

A telefonom szerint 12 fok volt odakint, és enyhe északnyugati szél fújt. Valószínűleg nem ártott volna egy pulóvert is felkapnom menet közben. Libabőrösre csípte a hideg a karomat, azonban a nap hétágra sütött. Ha szerencsém van, délután melegebb körülmények között mehetek haza. Tavaly apa majdnem minden nap befurukázta a fenekünket a suliba, ami amúgy gyalog sem egy nagy táv tőlünk. Alex február 14-én töltötte be a tizenhetedik életévét. Gyakorlatilag az egész nagycsaládtól kapta születésnapi ajándékba a jogsi tanfolyam fedezését és egy használt autót. Irtó menőnek számított a suliban, rajta kívül csak néhány végzős vezetett kocsit. Nekem pedig plusz kényelem, hogy nem apa visz a suliba, és azokon a napokon, mikor egy időben végzünk az óráinkkal, még haza is hoz.

A kapu mellett, a kerítés túloldalán egy fekete pólós srác várt. Egyből megismertem a tigrises mintát a képekről, és elsőként értem oda.

– Szia! – viszonylag magas voltam, benne volt a génjeimben. Alex száznyolcvan centi felett volt, én és Erik épp, hogy a százhetvenet vertük alulról. Mégis lábujjhegyre kellett állnom, ha át akartam karolni Noa nyakát.

– Szia! – a fülemnél hallottam viszont az ismerős hangot. Annyira szerettem őt, és azt is annyira szerettem, hogy természetesen fogadtuk egymás érintéseit. Nem csak Noa kapcsán, de Márk, Simon és Ágoston miatt is jó párszor megkaptam már furcsa tekinteteket, ribanc jelzőket, vagy a kérdéseket, hogy biztosan nem-e járok egyikükkel. Harmadik környékén indultak ezek a pletykák, felsőben drasztikusabb verziók jutottak a fülembe. Talán más is szerepet játszott az Simonnal és Ágostonnal való eltávolodásunkban, viszont én ezeket súlyos okoknak gondoltam. Márk sosem vette magára mások véleményét, szinte a húgaként tekintett rám, a testvéreimmel pedig természetes jelenségnek számított a fizikai közelség. De Noa akkor kezdte.

Noa volt az utolsó, akit megismertem a barátaim közül. Találkoztam már vele nagyon pici koromban, amire alig emlékszem, és tudtam, hogy létezik. Úgy igazán negyedikben lettünk jóban. Néhány évig kint élt a családja Japánban, akkor jöttek haza. Ő volt az új fiú, az idegen, a külföldi, hiába beszélt hibátlanul magyarul és született itthon. Mindenki a származásával cukkolta, ahogy minket is sokan hívtak amcsiknak.