A Szent Domonkos Gimi

3. fejezet

 Csütörtökön hét óránk volt, ezek között szerepelt két rajz Vitézzel, egy irodalom és dupla francia Dunaival. Az egyik kedvenc napomnak számított, ráadásul jól indult. Elsőre kiválasztottam, mit fogok aznap felvenni, előző este bepakoltam a táskámat, így nem kellett rohannom, és anya barackot csomagolt az uzsonnám mellé. Az sem zavart, hogy Erik macskája beszökött a fürdőbe, és bámult pisilés közben. Vidáman, dúdolva libbentem ki az ajtón, megöleltem Noát – aki napszemüvegben várt a kapu előtt –, és ugyanilyen töretlen jókedvvel érkeztem meg az iskolába is. A teremben kipakoltam az új rajzeszközöket, amiket anyával vettünk. Néhány még bontatlan csomagolásban volt, azokról elkezdtem lehámozni a fóliát, Erik mindezt pedig rettegéssel telve figyelte. Számára a rajz ijesztőbb volt, mint nekem a fizika, egyenesen rettegett Vitéztől. Más tanárnál nem okozott problémát neki, ha viharos a viszonyuk, csak Vitéznél vette ennyire a szívére. Valószínűleg azért, mert rajzon nem szándékosan okozott botrányt, egyszerűen csak iszonyú tehetségtelen volt. Csengetés előtt öt perccel ő már készen, vigyázban ült a helyén, a padján szép rendben sorakoztak a festékek, ceruzák és rajzlapok. Az osztály fele még bent sem volt a teremben, a másik meg ordibálva röhögött. Vitéz pontosan érkezett csengetéskor, és egy rövid jelentés után kiadta a mai feladatot. Ősz. Könnyű.

 – Dolgozhatnak ceruzával vagy festékkel is, második óra végén jegyet kapnak rá – közölte a tanár.

 Óra felénél felnéztem sütőtökös kosárkámból, és ellenőriztem, hogy halad Erik. A színek rendben voltak, barna, narancs és piros, de a formák már kevésbé.

 – Ez egy fa? – tippeltem. Volt középen egy iszonyat vékony egyenes vonalka, abból néhány kifelé állt. Mint egy fejnélküli, hét karú pálcikaember. Óvoda óta nem fejlődött.

 – Aha – suttogta, hátra sem mert fordulni hozzám.

 – Csináld vastagabbra a törzsét, és a levelek ne legyenek lyukasak – legalábbis reméltem, hogy azok levelek. Erik megfogadta a tanácsomat, dolgozott még a rajzán. Ha nem lenne a testvérem, el sem hinném, hogy tényleg létezik ennyire béna ember.

 Csengetéskor felnéztem a lapomról, mire roppant a nyakam. Jobbra-balra megbillentettem, felálltam és a hátamat is kinyújtottam. Teljesen elgémberedtem. Fordítva ültem vissza a székre, és a kulacsomat elővéve vettetem egy pillantást Noa rajzára. Festékkel dolgozott, a félkész munkáján vékony grafit csíkok jelezték a vázlatot. Két sütőtök alakú papírlámpást csinált, piros, hosszú rojtokkal.

 – Ötletes – dicsértem meg őszintén. Ügyesen belecsempészte a keleti kultúrát a feladatba, illett hozzá. Noa anyukája művész volt, csakúgy, mint Alex keresztanyja. Lakberendezéssel, építőművészettel és kerttervezéssel foglalkozott, külföldön is sokat keresték. Noa nem esett messze a fájától.

 – Köszi, a tiéd meg szép – jegyezte meg, miután átlesett a vállam mögé. Halványan elmosolyodtam.

 Újabb negyvenöt perccel később egy színes, falevelekkel, búzakalásszal és néhány napraforgóval teletűzdelt vödör nézett vissza a lapomról, benne egy hatalmas tökkel. A két kis mókushoz az előtérben kicsit lestem a telefonomról, de így is egérfejük lett. Na mindegy. Vitéz ülésrend szerint hívott ki minket, tehát Vencel kezdte a sort. Adrián és Konor után a második padsorhoz értünk. Erik nyögvenyelősen felállt a helyéről, kisündörgött a tanári asztalhoz, és a nyakát behúzva helyezte le a rajzlapot Vitéz elé. Egy emberként figyelte az egész osztály, ahogy Vitéz összevonja a szemöldökeit, majd haragosan Erikre pillant.

 – Reméltem, hogy idén nem űz gúnyt a tárgyamból, de ha nem, hát nem. Egyes – firkantotta a lap felső sarkára.

 – Tanár úr, én nem... – Erik teljesen elsápadt. Egyetlen hét sem telt a suliból, máris bukásra áll rajzból, és újfent kivívta Vitéz haragját. A tanár közbeszólt, és a helyére küldte, rögtön utána pedig fel is szólította Márkot. Elkaptam Erik szemeit, miközben a padjához sétált, és igyekeztem belesűríteni minden sajnálatomat a pillantásomba.