A lelkemből szól

A tökéletlen benned tökéletes

Futnék
Futnék, de nem lehet.
El.
Messze.
De ez elől nem lehet.
Akármennyire is akarok,
Akármennyire is szeretnék,
Nem lehet.
Már sose lehet vele.
Késő.
Elvesztettem.
Nem tudom mit tettem rosszul,
De én voltam.
Elrontottam.
Vissza csinálnám.
Újra.
Az egészet.
Előlről.
Próbáltam másokkal is,
Hátha elfelejtelek,
De nem.
Téged nem lehet.
Ő nem te.
És sosem lesz.
Ez a baj vele.
Esténként rád gondolok.
Csak rád.
Mit kellet volna másképp csinálnom?
Hisz többféle kép próbáltam.
Ötször.
Különböző módon.
De mégse.
Mit tettem?
Ötször?
Persze, hogy nem?
Ha ragaszkodok,
Csak elronthatom.
Ez a baj?
Ez a tettem?
Ez lenne a bűnöm?
Ez nem lehet!
Hisz csak őt akartam.
Nem magamnak,
Egymásnak.
De nem akartad.
Nem akarta.
Ez lenne a baj?
A többivel?
Hogy ő akarná?
Hogy ők akarnák?
Nem tudom.
Nem te vagy.
Számomra ez a baj.
Néha azt akarom,
Hogy olvass a gondolataimban.
De rájövök,
Azzal csak fájdalmat okoznék.
Nem akarom.
Nem akarom, hogy miattam érezd rosszul magad.
Tudom,
Hogy mással vagy boldog.
Tudom.
És ezt akarom neked.
Szívből.
De mégis fáj.
Hogy örülhetek neked, de közben mégsem?
Hogy?
Boldog vagyok mégis boldogtalan.
Ez az érzés ami bennem van, felemészt.
Mit tehetek?
Hisz nem ezért kezdtem ezt a verset!
Mit tegyek?
Meneküljek?
De hova?
És mi elől?
Az egyetlen esélyem, ha tovább próbálkozok.
Másnál.
Nem nálad, másnál.
Ötször álltam eléd.
Ötször.
Sosem féltem annyira mint abban az öt pillanatban.
De mégis megtettem.
De mit értem ezzel?
Lehet úgy tűnik haragszok.
De nem.
Rád sohasem.
Csak sírok.
Miattad.
Őszíntén?
Nem akarom, hogy megtudd!
Mit jelentesz nekem!
Úgy sem lehetek a tiéd,
És te sem az enyém.
Lehet így van ez rendjén.
Lehet egyszer majd jön valaki,
Aki miatt elfelejtelek.
Nem tudom.
Honnan tudnám?
Egyet tudok csupán:
Ha reálisan gondolok rád,
Akkor is tökéletes vagy.
Nem tudok máshogy.
A tökéletlen benned tökéletes.